negyedik fejezet

sziasztok:) kérlek ne haragudjatok a késésért...illetve hoppá, pont egy hét telt el az előző bejegyzés óta, szóval végülis nincs gond. na mindegy. a lényeg az, hogy mostantól már hosszabbodni fognak a fejezetek...remélem ez nem baj nektek. na mindegy. a dumálásom abba is hagynám, kezdem a sztorit. elöljáróban csak annyit, hogy megint szükségem van a kommentekre!!! mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Negyedik fejezet

Apa bacont sütött a konyhában. A szalonna sercegett és pattogott a kopott serpenyőn.

   -  Ideadod a vajat? - szólt Giulia. Anya odanyújtotta a kért tárgyat, és ezzel szinte egy időben kihúzta a székemet - egy öreg, kopottas Tudor-korabeli darabot, amit a Mayfair-i bolhapiacon vettek.

   - Jól aludtál, Nena? - kérdezte kedvesen. - Nem is emlékszem, mikor jöttél haza, akkor már mind aludtunk.

   - Úgy kettőkor - válaszoltam.

Kivettem egy ropogós, aranybarna héjú kenyérszeletet a kockás terítőre helyezett, anya által font péksüteményes kosárkából.

   - Már előkészítettük a dobozokat, úgyhogy reggeli után elkezdünk bepakolni - dörmögte apa  mackós hangján. Pár szelet bacont lapátolt a virágos szélű porcelántányéromra. - Úgy egyetek, hogy ma esztek utoljára igazi angol ham and eggs-t!

   - Még holnap is ehetünk - emlékeztette a nővérem.

   - Akkor már kisebb gondunk is nagyobb lesz a főzőcskézésnél, ráadásul a gázunk is Veronában lesz, hogy a drága nagybácsikáitok berendezhessék a házat, mire hazaérünk - válaszolt anya.

   - Apropó holnap - vágott közbe apa - , felhívtam Rizzo nénit és mondta, hogy este tart egy családi-baráti összejövetelt  a visszaköltözésünk örömére.

  A nagynéném egy hatalmas villában lakik a férjével, Stefano bácsival a Verona oldalában elhelyezkedő szőlőföldek egyikén. A házat néhány éve örökölték egy elhunyt, befolyásos sógortól, és mivel mind a ketten imádtak enni-inni, és alapjában élvezni az életet, ezért a villájuk rengeteg parti színhelye volt.

 Mind a négyen kócos hajjal, bolyhos köntösben ültünk a tölgyfaasztal körül, furcsa, nosztalgikus arckifejezéssel - tudtuk, hogy ez az utolsó napunk Londonban.

   - Szerintem próbáljunk meg a rendszerességre törekedni, mikor elkezdünk bepakolni - szólalt meg apa a reggeli végezetével. Odalépett a mosogatóhoz és beletette a piszkos tányérokat és evőeszközöket.

 A nap besütött az összekaristolt ablaküvegen, ezzel egy kis arany csillogást kölcsönzött az ébenfekete hajamnak. Egy kávéskanál tükrében vizsgáltam magam.

   - Te meg a rendezettség, Giuseppe! - nevetett fel anya szeretetteljesen. Fehér fogai kivillantak a mosolya mögül.

      - Talán az élet más területein mind rendetlenek vagyunk, de most meg kell erőltetnünk magunkat! - védekezett apa. - Mindenki írjon egy listát arról, hogy milyen cuccot milyen bőröndbe tesz! - utasított.

 Giulia meg én egymásra néztünk és égnek emeltük a tekintetünket.

   - Régi vagy! - paskolta meg apu hátát a nővérem.

  - Tudod, hogy úgyse tudnánk megcsinálni. A mi családunk káoszra és kupira született - kontráztam mosolyogva.

 Anyu leporolgatta a morzsákat az abroszról, és felhajtotta a pöttyös bögréjéből a maradék Earl Grey teáját.

   - Nem kell listát írni, és az sem baj, ha néhány magazin bekeveredik a ruhák közé, de azért körülbelül tudjátok, hogy mit hová tesztek - simította el a kedélyeket. -  Otthon majd ne az ecseteim között keressétek  a bugyijaitokat!

 Végülis én kaptam vagy tízmillió kartondobozt, három bőröndöt és két kisebb kézipoggyászt azzal a feladattal, hogy a szobámból lehetőleg mindent, amit csak tudok, gyömöszöljek bele.

  Kinyitottam a faragott szekrényem ajtaján, és fájdalmasan felsóhajtottam. Először életemben sajnáltam, hogy nem hajtogattam össze a ruháimat, nem akasztottam fel a műanyag fogasokra őket, csak behánytam a szekrénybe mindent, "ahogy esik, úgy puffan"-logikával.

  Ráadásul a pólók, nadrágok, ingek és szoknyák olyan gyűrött állapotban kerültek elő, hogy tudtam, amint hazaérünk, beindíthatom a vasalót.

 Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a ruhakupacban, rég elveszettnek hitt pilótaszemcsi, félig kiürült karottás naptej, egy feltört agyag-malacpersely, legalább öt I♥London feliratú ajándéktárgy, néhány festékes tubus és még egy szamárfüles, megsárgult papírtú romantikus füzetregény is előkerült.

  Ezek után már nem igazán tudtam a rendezettségre törekedni, gépiesen hajigáltam a cuccokat a bőröndbe: körömlakkok a farmerek közt, noteszek a sminkek, mágnesfigurák a táskák mellett.

 Az íróasztalom kulcsos fiókjában egy boróka- és szerecsendió-illatú testápolóra bukkantam - már több mint két hónapja lejárt, de az illata még a régi volt. Felpattintottam a kupakját és mélyen beleszippantottam.

   Carlával és Paolával vettem, néhány héttel az  Angliába költözésem előtt, egy dm-ben. Vagy a plázában? Már nem is emlékszem rendesen. Csak válogattunk a termékek között, mindbe beleszagoltunk, és ez annyira megtetszett, hogy nem hagyhattam ott.

   - Hmm, mi ez az illat? Mézeskalácsot sütöttél? - kérdezte Geremia, mikor délután találkoztunk a Piazza delle Erbe-n, Verona főterén. Közel hajolt hozzám, és mélyen belenyomta az orrát a nyakamba.

   - Ez nem is mézeskalács! - ellenkeztem nevetve. A hozzám érő haja csiklandozta a bőrömet. - Ez boróka és szerecsendió-aroma, kérlek szépen.

   - És szerinted én egyáltalán láttam már valaha borókát? -érdeklődött vigyorogva. A borostája szúrta a nyakamat, de nem akartam eltolni.

  A szökőkút fehér káváján ültünk, a víz lustán csobogott mögöttünk. Néhány turista fényképezőgéppel mászkált, egy utcazenész a Caruso-t gitározta a templom mellett. Eredetileg azért mentünk ki a térre, mert Geremia szeretett volna fotózni, de eddig még elő se vette az oldalán lógó Nikonját.

   - Honnan tudhatnám, hogy miket láttál már? - mosolyogtam rá.

Mialatt megigazítottam a vízcseppes loboncomat, ő előhalászott egy szál Marlborót a farmerzsebéből. Az öngyújtója halkan pattant egyet, és a cigaretta máris vörösen parázslott.

   - Kicsit olyan, mint a varázslat - motyogtam megbabonázva meredve a szájából lógó cigire.

   - Varázslat? - tekintett rám értetlen szürkéskék szemekkel.

Lassan szívott bele a csikkbe, én pedig figyeltem, ahogy a vörös fényecske eltűnik, majd újra visszatér. Mikor kifújta a füstöt, az szellemként, sejtelmesen szürkén gomolygott tova a tér kövein.

   - Csak egy apró kattanás, és "élet" költözik a szálba - magyaráztam

  - Még sose beszélt senki ilyen költőien egy blázról - mosolygott rám csillogó szemekkel. - Írónak kellene menned, Nena! - karolta át a vállamat gyengéden.

 Nem, nem is gyengéden. A szorítása, a karja erős volt, és tudtam, hogy ha szükségem lett volna rá, akkor minden problémázás nélkül megvédett volna. Teljesen megbíztam benne, biztonságérzet öntött el, amikor megölelt vagy átkarolt - vagy akár csak rátette a tenyerét az enyémre.

   - Én nem lennék jó író. Az íróknak ragaszkodniuk kell a történetükhöz, logikusan fel kell építeniük a sztorit és összefüggően leírni a gondolataikat; én viszont egyikre se lennék képes. Csak meg tudom figyelni az apró dolgok csodáit.

 Ráhajtottam a fejem a vállára - a hosszú hajam beterítette az egész felsőtestét. Magamba szívtam a dohányos  illatát, a mosott ruhák, a napfény, a férfidezodor és még valami keverékét... azt a valamit, ami Geremiát Geremiává tette. Ő ezt szarkasztikusan valószínűleg hónaljszagként definiálta volna, és még ha igaza is volt, én mégsem éreztem büdösnek. Sőt.

  - Szóval azt mondod, a cigaretta is az élet egyik apró csodája? - nézett rá kétkedő, kiismerhetetlen vigyorral. - Azt hittem, az csak egy rákkeltő, káros szenvedély, amit te elvből kerülsz.

    - Az igaz is! De ettől még el kell ismerni, hogy ettől még elég nagy találmány, ha ennyien rászoktak - többek közt te is.

  Geremia a hajamat simogatta.

   - És te mégsem élsz ezzel a varázslattal - vigyorodott el.

A szál lustán füstölgött az ujjai között, mint egy dzsinn, ami most szabadult a palackból.

   - Nem, és nem is fogok - nevettem el magam. - Még emlékszek, amikor nyolcadikos koromban egy buliban megkínáltak cigivel, én pedig úgy benyeltem a füstöt, hogy annyira köhögni kezdtem, hogy majdnem megfulladtam - emlékeztem vissza. - Gáz!

 Geremia is elröhögte magát, aztán elgondolkodva oldalra fordította a fejét. Feljebb húztam a szám sarkát, kicsit lesütöttem a szempillámat, aztán közeledni kezdtem felé.

   - Állj! Maradj így! -  szakított félbe hirtelen. Meglepetten felkaptam a fejem és összehúztam a szemöldököm. - Mondom maradj...úgy! - nevetett fel.

 Kicipzározta a fényképezőgépe tartóját, aztán kicsit távolabb csúszott tőlem, és míg én visszarendeztem az arcvonásaimat, ő a lencsén állítgatott valamit. Majd kattintott, jó néhányszor. Az elkészült képeket visszanézve elégedetten mosolyodott el.

  - Na inkább ez a varászlatos... - jegyezte meg elmerengve.

Rám emelte a tekintetét, így az arcunk már csak néhány centire volt egymástól. Az én tekintetem - a fekete macskaszem - és az övé - a titokzatos, befagyott tó jegére emlékeztető - összekapcsolódott. Nem tudtam, hogy csak képzelődök-e vagy tényleg valóság-e ez az egész - a cserepes ajkai, a meleg bőre vagy a pamutingén keresztül is kitapintható egyenetlen szívverése...

   - Fúj, anya, nézd má', smárolnak! - kiabálta egy kisfiú.

Lezártam a testápoló kupakját, és eltettem  az egyik poggyász belső zsebébe.

 Folytattam a bepakolást, és közben végig a felszabadult emlékeken gondolkodtam. Most már gondolhattam rájuk, már nem tűntek annyira távolinak és elérhetetlennek, mint egy éve, mikor Angliába költöztünk. Akkor elzártam őket saját magam elől, mert tudtam, hogy csak szenvedtem volna, ha minden gondolatom ekörül forgott volna - úgy, hogy másnap nem láthattam  Geremiát.

  Felmerül a kérdés, hogy mi akkor együtt voltunk? Egy párt alkottunk? Nem. Szerelmesek voltunk? Nem tudom. Nekem már négy éve Geremia volt a legjobb barátom - és talán elmondhatom ,hogy neki is én voltam a legjobb barátja. Én tényleg ismertem az igazi Geremia Scanzanit.

  Sokan csak azt az arcát ismerik, ami kifelé mutat - a deszkás fiút, akinek a fényképezés az élete, aki ápolatlanul jóképű, de ez csak image, mert valójában kőgazdag és a legmárkásabb cuccokat hordja. És nem mellesleg, nem kell ráhajtania a lányokra, mert azok maguktól hullanak az ölébe.

 Persze ebben is van igazság. Tényleg nagyon pénzesek és tényleg tele van a gardróbja Burberry-ingekkel - de a külvilág azt nem tudja, hogy Gereimának mennyire fagyos a viszonya az állandó üzleti úton lévő apjával és a depresszióra hajlamos anyjával; hogy a saját házában rosszul érezte magát és hogy súlyos önértékelési problémákkal küszködik - talán azért, mert a szüleinek mindig is az üzlet vagy épp az anyja depije mindig fontosabb volt, mint a saját fiuk. Talán ezért szokott  rá a dohányzásra is, az alkoholra és a fűre.

 Az is igaz, hogy a lányok valóban maguktól ülnek az ölébe ezek a csajok, de ő semmibe nem nézi őket - csupán a szexre kellenek neki. Durván hangzik? Sajnálom. Ez az igazság.

  Geremia kiszámíthatatlan hangulatember. Egyik percben politikáról beszél, aztán minden átkötés nélkül az esti buliról, vagy a piálásról, vagy a filmekről. Egyik nap a világ legédesebb, a másik nap a legidiótább és szemetebb embereként viselkedik.

 És mégis van benne valami... amitől azt mondom, hogy nem lelketlen alak, nem érzéketlen - sőt! A leglelkizőbb és legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam.

 Igen. Éreztem - és még mindig érzek - iránta valamit. Mérhetetlenül szerettem ezt a bonyolult, megfejtésre váró fiút. De mi van, ha ez csak a barátságunk elmélyülése volt?

  És a legnagyobb kérdés... ő? P vajon szeretett engem? 

Paola szerint Geremia meg én kavartunk. Nem szeretem ezt a szót - mert bár tökéletesen kifejezi, ami történt közöttünk, mégis, nem romantikusabb azt latolgatni, hogy a csókjaink igazi érzelmekből táplálkoztak-e, vagy csak heves pillanatokból?

 Miért kellene mindent leegyszerűsíteni a kavarás fogalmára?