negyedik fejezet

sziasztok:) kérlek ne haragudjatok a késésért...illetve hoppá, pont egy hét telt el az előző bejegyzés óta, szóval végülis nincs gond. na mindegy. a lényeg az, hogy mostantól már hosszabbodni fognak a fejezetek...remélem ez nem baj nektek. na mindegy. a dumálásom abba is hagynám, kezdem a sztorit. elöljáróban csak annyit, hogy megint szükségem van a kommentekre!!! mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Negyedik fejezet

Apa bacont sütött a konyhában. A szalonna sercegett és pattogott a kopott serpenyőn.

   -  Ideadod a vajat? - szólt Giulia. Anya odanyújtotta a kért tárgyat, és ezzel szinte egy időben kihúzta a székemet - egy öreg, kopottas Tudor-korabeli darabot, amit a Mayfair-i bolhapiacon vettek.

   - Jól aludtál, Nena? - kérdezte kedvesen. - Nem is emlékszem, mikor jöttél haza, akkor már mind aludtunk.

   - Úgy kettőkor - válaszoltam.

Kivettem egy ropogós, aranybarna héjú kenyérszeletet a kockás terítőre helyezett, anya által font péksüteményes kosárkából.

   - Már előkészítettük a dobozokat, úgyhogy reggeli után elkezdünk bepakolni - dörmögte apa  mackós hangján. Pár szelet bacont lapátolt a virágos szélű porcelántányéromra. - Úgy egyetek, hogy ma esztek utoljára igazi angol ham and eggs-t!

   - Még holnap is ehetünk - emlékeztette a nővérem.

   - Akkor már kisebb gondunk is nagyobb lesz a főzőcskézésnél, ráadásul a gázunk is Veronában lesz, hogy a drága nagybácsikáitok berendezhessék a házat, mire hazaérünk - válaszolt anya.

   - Apropó holnap - vágott közbe apa - , felhívtam Rizzo nénit és mondta, hogy este tart egy családi-baráti összejövetelt  a visszaköltözésünk örömére.

  A nagynéném egy hatalmas villában lakik a férjével, Stefano bácsival a Verona oldalában elhelyezkedő szőlőföldek egyikén. A házat néhány éve örökölték egy elhunyt, befolyásos sógortól, és mivel mind a ketten imádtak enni-inni, és alapjában élvezni az életet, ezért a villájuk rengeteg parti színhelye volt.

 Mind a négyen kócos hajjal, bolyhos köntösben ültünk a tölgyfaasztal körül, furcsa, nosztalgikus arckifejezéssel - tudtuk, hogy ez az utolsó napunk Londonban.

   - Szerintem próbáljunk meg a rendszerességre törekedni, mikor elkezdünk bepakolni - szólalt meg apa a reggeli végezetével. Odalépett a mosogatóhoz és beletette a piszkos tányérokat és evőeszközöket.

 A nap besütött az összekaristolt ablaküvegen, ezzel egy kis arany csillogást kölcsönzött az ébenfekete hajamnak. Egy kávéskanál tükrében vizsgáltam magam.

   - Te meg a rendezettség, Giuseppe! - nevetett fel anya szeretetteljesen. Fehér fogai kivillantak a mosolya mögül.

      - Talán az élet más területein mind rendetlenek vagyunk, de most meg kell erőltetnünk magunkat! - védekezett apa. - Mindenki írjon egy listát arról, hogy milyen cuccot milyen bőröndbe tesz! - utasított.

 Giulia meg én egymásra néztünk és égnek emeltük a tekintetünket.

   - Régi vagy! - paskolta meg apu hátát a nővérem.

  - Tudod, hogy úgyse tudnánk megcsinálni. A mi családunk káoszra és kupira született - kontráztam mosolyogva.

 Anyu leporolgatta a morzsákat az abroszról, és felhajtotta a pöttyös bögréjéből a maradék Earl Grey teáját.

   - Nem kell listát írni, és az sem baj, ha néhány magazin bekeveredik a ruhák közé, de azért körülbelül tudjátok, hogy mit hová tesztek - simította el a kedélyeket. -  Otthon majd ne az ecseteim között keressétek  a bugyijaitokat!

 Végülis én kaptam vagy tízmillió kartondobozt, három bőröndöt és két kisebb kézipoggyászt azzal a feladattal, hogy a szobámból lehetőleg mindent, amit csak tudok, gyömöszöljek bele.

  Kinyitottam a faragott szekrényem ajtaján, és fájdalmasan felsóhajtottam. Először életemben sajnáltam, hogy nem hajtogattam össze a ruháimat, nem akasztottam fel a műanyag fogasokra őket, csak behánytam a szekrénybe mindent, "ahogy esik, úgy puffan"-logikával.

  Ráadásul a pólók, nadrágok, ingek és szoknyák olyan gyűrött állapotban kerültek elő, hogy tudtam, amint hazaérünk, beindíthatom a vasalót.

 Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a ruhakupacban, rég elveszettnek hitt pilótaszemcsi, félig kiürült karottás naptej, egy feltört agyag-malacpersely, legalább öt I♥London feliratú ajándéktárgy, néhány festékes tubus és még egy szamárfüles, megsárgult papírtú romantikus füzetregény is előkerült.

  Ezek után már nem igazán tudtam a rendezettségre törekedni, gépiesen hajigáltam a cuccokat a bőröndbe: körömlakkok a farmerek közt, noteszek a sminkek, mágnesfigurák a táskák mellett.

 Az íróasztalom kulcsos fiókjában egy boróka- és szerecsendió-illatú testápolóra bukkantam - már több mint két hónapja lejárt, de az illata még a régi volt. Felpattintottam a kupakját és mélyen beleszippantottam.

   Carlával és Paolával vettem, néhány héttel az  Angliába költözésem előtt, egy dm-ben. Vagy a plázában? Már nem is emlékszem rendesen. Csak válogattunk a termékek között, mindbe beleszagoltunk, és ez annyira megtetszett, hogy nem hagyhattam ott.

   - Hmm, mi ez az illat? Mézeskalácsot sütöttél? - kérdezte Geremia, mikor délután találkoztunk a Piazza delle Erbe-n, Verona főterén. Közel hajolt hozzám, és mélyen belenyomta az orrát a nyakamba.

   - Ez nem is mézeskalács! - ellenkeztem nevetve. A hozzám érő haja csiklandozta a bőrömet. - Ez boróka és szerecsendió-aroma, kérlek szépen.

   - És szerinted én egyáltalán láttam már valaha borókát? -érdeklődött vigyorogva. A borostája szúrta a nyakamat, de nem akartam eltolni.

  A szökőkút fehér káváján ültünk, a víz lustán csobogott mögöttünk. Néhány turista fényképezőgéppel mászkált, egy utcazenész a Caruso-t gitározta a templom mellett. Eredetileg azért mentünk ki a térre, mert Geremia szeretett volna fotózni, de eddig még elő se vette az oldalán lógó Nikonját.

   - Honnan tudhatnám, hogy miket láttál már? - mosolyogtam rá.

Mialatt megigazítottam a vízcseppes loboncomat, ő előhalászott egy szál Marlborót a farmerzsebéből. Az öngyújtója halkan pattant egyet, és a cigaretta máris vörösen parázslott.

   - Kicsit olyan, mint a varázslat - motyogtam megbabonázva meredve a szájából lógó cigire.

   - Varázslat? - tekintett rám értetlen szürkéskék szemekkel.

Lassan szívott bele a csikkbe, én pedig figyeltem, ahogy a vörös fényecske eltűnik, majd újra visszatér. Mikor kifújta a füstöt, az szellemként, sejtelmesen szürkén gomolygott tova a tér kövein.

   - Csak egy apró kattanás, és "élet" költözik a szálba - magyaráztam

  - Még sose beszélt senki ilyen költőien egy blázról - mosolygott rám csillogó szemekkel. - Írónak kellene menned, Nena! - karolta át a vállamat gyengéden.

 Nem, nem is gyengéden. A szorítása, a karja erős volt, és tudtam, hogy ha szükségem lett volna rá, akkor minden problémázás nélkül megvédett volna. Teljesen megbíztam benne, biztonságérzet öntött el, amikor megölelt vagy átkarolt - vagy akár csak rátette a tenyerét az enyémre.

   - Én nem lennék jó író. Az íróknak ragaszkodniuk kell a történetükhöz, logikusan fel kell építeniük a sztorit és összefüggően leírni a gondolataikat; én viszont egyikre se lennék képes. Csak meg tudom figyelni az apró dolgok csodáit.

 Ráhajtottam a fejem a vállára - a hosszú hajam beterítette az egész felsőtestét. Magamba szívtam a dohányos  illatát, a mosott ruhák, a napfény, a férfidezodor és még valami keverékét... azt a valamit, ami Geremiát Geremiává tette. Ő ezt szarkasztikusan valószínűleg hónaljszagként definiálta volna, és még ha igaza is volt, én mégsem éreztem büdösnek. Sőt.

  - Szóval azt mondod, a cigaretta is az élet egyik apró csodája? - nézett rá kétkedő, kiismerhetetlen vigyorral. - Azt hittem, az csak egy rákkeltő, káros szenvedély, amit te elvből kerülsz.

    - Az igaz is! De ettől még el kell ismerni, hogy ettől még elég nagy találmány, ha ennyien rászoktak - többek közt te is.

  Geremia a hajamat simogatta.

   - És te mégsem élsz ezzel a varázslattal - vigyorodott el.

A szál lustán füstölgött az ujjai között, mint egy dzsinn, ami most szabadult a palackból.

   - Nem, és nem is fogok - nevettem el magam. - Még emlékszek, amikor nyolcadikos koromban egy buliban megkínáltak cigivel, én pedig úgy benyeltem a füstöt, hogy annyira köhögni kezdtem, hogy majdnem megfulladtam - emlékeztem vissza. - Gáz!

 Geremia is elröhögte magát, aztán elgondolkodva oldalra fordította a fejét. Feljebb húztam a szám sarkát, kicsit lesütöttem a szempillámat, aztán közeledni kezdtem felé.

   - Állj! Maradj így! -  szakított félbe hirtelen. Meglepetten felkaptam a fejem és összehúztam a szemöldököm. - Mondom maradj...úgy! - nevetett fel.

 Kicipzározta a fényképezőgépe tartóját, aztán kicsit távolabb csúszott tőlem, és míg én visszarendeztem az arcvonásaimat, ő a lencsén állítgatott valamit. Majd kattintott, jó néhányszor. Az elkészült képeket visszanézve elégedetten mosolyodott el.

  - Na inkább ez a varászlatos... - jegyezte meg elmerengve.

Rám emelte a tekintetét, így az arcunk már csak néhány centire volt egymástól. Az én tekintetem - a fekete macskaszem - és az övé - a titokzatos, befagyott tó jegére emlékeztető - összekapcsolódott. Nem tudtam, hogy csak képzelődök-e vagy tényleg valóság-e ez az egész - a cserepes ajkai, a meleg bőre vagy a pamutingén keresztül is kitapintható egyenetlen szívverése...

   - Fúj, anya, nézd má', smárolnak! - kiabálta egy kisfiú.

Lezártam a testápoló kupakját, és eltettem  az egyik poggyász belső zsebébe.

 Folytattam a bepakolást, és közben végig a felszabadult emlékeken gondolkodtam. Most már gondolhattam rájuk, már nem tűntek annyira távolinak és elérhetetlennek, mint egy éve, mikor Angliába költöztünk. Akkor elzártam őket saját magam elől, mert tudtam, hogy csak szenvedtem volna, ha minden gondolatom ekörül forgott volna - úgy, hogy másnap nem láthattam  Geremiát.

  Felmerül a kérdés, hogy mi akkor együtt voltunk? Egy párt alkottunk? Nem. Szerelmesek voltunk? Nem tudom. Nekem már négy éve Geremia volt a legjobb barátom - és talán elmondhatom ,hogy neki is én voltam a legjobb barátja. Én tényleg ismertem az igazi Geremia Scanzanit.

  Sokan csak azt az arcát ismerik, ami kifelé mutat - a deszkás fiút, akinek a fényképezés az élete, aki ápolatlanul jóképű, de ez csak image, mert valójában kőgazdag és a legmárkásabb cuccokat hordja. És nem mellesleg, nem kell ráhajtania a lányokra, mert azok maguktól hullanak az ölébe.

 Persze ebben is van igazság. Tényleg nagyon pénzesek és tényleg tele van a gardróbja Burberry-ingekkel - de a külvilág azt nem tudja, hogy Gereimának mennyire fagyos a viszonya az állandó üzleti úton lévő apjával és a depresszióra hajlamos anyjával; hogy a saját házában rosszul érezte magát és hogy súlyos önértékelési problémákkal küszködik - talán azért, mert a szüleinek mindig is az üzlet vagy épp az anyja depije mindig fontosabb volt, mint a saját fiuk. Talán ezért szokott  rá a dohányzásra is, az alkoholra és a fűre.

 Az is igaz, hogy a lányok valóban maguktól ülnek az ölébe ezek a csajok, de ő semmibe nem nézi őket - csupán a szexre kellenek neki. Durván hangzik? Sajnálom. Ez az igazság.

  Geremia kiszámíthatatlan hangulatember. Egyik percben politikáról beszél, aztán minden átkötés nélkül az esti buliról, vagy a piálásról, vagy a filmekről. Egyik nap a világ legédesebb, a másik nap a legidiótább és szemetebb embereként viselkedik.

 És mégis van benne valami... amitől azt mondom, hogy nem lelketlen alak, nem érzéketlen - sőt! A leglelkizőbb és legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam.

 Igen. Éreztem - és még mindig érzek - iránta valamit. Mérhetetlenül szerettem ezt a bonyolult, megfejtésre váró fiút. De mi van, ha ez csak a barátságunk elmélyülése volt?

  És a legnagyobb kérdés... ő? P vajon szeretett engem? 

Paola szerint Geremia meg én kavartunk. Nem szeretem ezt a szót - mert bár tökéletesen kifejezi, ami történt közöttünk, mégis, nem romantikusabb azt latolgatni, hogy a csókjaink igazi érzelmekből táplálkoztak-e, vagy csak heves pillanatokból?

 Miért kellene mindent leegyszerűsíteni a kavarás fogalmára?

harmadik fejezet

sziasztok, köszönöm a kommentárokat ismételten! eszméletlen, hogy mennyi erőt adtok nekem az íráshoz, mennyi ihletet és wáháháhá! :) na mindegy hát azt hiszem ez a fejezet egy kicsit segít megérteni az elkövetkező eseményeket... illetve nem pontosan, de áhhá, olvassátok el és kicsit majd rájöttök valamire, amire már az első fejezetben volt egy kis utalás ;) na mindegy nem pofáznék tovább, jöjjön a fejezet! most NAGYON fontos a kommentárotok!!! xx

Harmadik fejezet

másnap reggel magamhoz képest későn - tízkor - keltem.
A nap már besütött a szobám maszatos ablakán, mikor az álmot próbáltam kidörzsölni a szememből. Meglepetten tapasztaltam, hogy egy kis fekete szempillaspirál kenődött az ujjamra. Ennyire fáradt voltam a koncert után, hogy még a sminkemet sem mostam le? Ez nem vall rám.

 Bár belegondolva... mit is csináltam tegnap éjjel? Emlékeztem, hogy anya meg apa nem sokkal a koncert vége után leléptek.

   - Holnap frissnek kell lennünk, ti is siessetek, lányok! - intett apa. A rémes hawaii-inge volt az utolsó, amit belőle láttam, mielőtt anyával együtt kiléptek a pub dartz-táblával díszített ajtaján.

 Aztán nem sokkal később Giulia is lelépett a zenekar tagjaival: Nickkel, a gitáros sráccal, akinek az arca mindig egy rókára emlékeztetett, Bruce-szal, a billentyűs sráccal, aki a széles vállaival és nagyra termett  fekete alakjával akár rögbijátékos is lehetett volna, és Rebeccával, a dobos lánnyal, akinek a haja olyan feketére volt festve, mint egy pár lakkcipő.

  - Ez az uccsó éjszakád Londonban, Nena! - kurjantotta Flossie. - Maradjon meg jó emlékként!

    - Vagy ne is emlékezz rá! - nyerített Jamie.

Ezzel a felkiáltással minden maradék pénzünket alkoholra költöttük, és Jamie tanácsára kiültünk a Temze partjára.
 Ittunk, beszélgettünk, ittunk, nevettünk, ittunk - míg végül tompa nyomást éreztem a fejemben és szédelegni kezdtem, koordinálatlanná vált a mozgásom és elvesztettem a kontrollt.

 Két éjszakai szolgálatban lévő bobby, vagyis rendőr ránk is szólt, hogy ha tudnánk, csendesedjünk el - vagy számoljunk a következményekkel - mire én... ó, már emlékszem, olaszul elég ronda káromkodásokat vágtam hozzájuk. Az egyiküknek krumplifeje volt, piros hólyagokkal, mintha gumók lettek volna. Te jó ég, mennyit nevettem a zsaruk értetlen arckifejezésén, amikor "cazzo tua madre"-t kiabáltam rájuk, ők meg persze azt sem tudták, mit beszélek.

   - Öregem - mondta később Jamie -, most az egyszer örülök, hogy az anyanyelveden kaffogtál!

  De én már csak nevettem és nevettem. Annyira vicces és egyben fura volt minden, mintha nem is én lettem volna a saját bőrömben, csak képzeltem volna a történéseket. Ahogy Flossie visszhangozva mondta ki a nevemet - Nena-na-na -, hogy  a lábam elnehezült és nem bírtam tovább állni, elvesztettem az egyensúlyomat és kapaszkodót kerestem, de csak a levegőt markoltam, ezért lehuppantam a kavicsos partra - és aztán a hullámok csapkodását nézve rájöttem, hogy senkim sincs ezen az átkozott Földön, hogy mindenki, akit szeretek, ezerkilencvenegy kilométerre van tőlem - és ahogy felfogtam, könnyekben törtem ki, a szívem elfacsarodott, majd saját magam szánalmasságán röhögni kezdtem. Hol kacagás, hol sírás között feküdtem a folyóparton néhány utcai lámpa gyér fényében, hajnali kettőkor.

  Az ágyamról lekászálódva bevertem a kislábujjam egy kiálló parkettába és felszisszentem.

Ez visszahozott a valóságba - és a mába.

  Már nem a Temze partján feküdtem részegen, hanem a szobám szálkás padlóján ültem és a lábamat masszíroztam, remélve, hogy a tompa fájdalom mihamarabb elmúlik.

 Ma összepakolunk - jutott eszembe. 

Milyen furcsa szó. Bőröndökbe, kartondobozokba, poggyászokba, szatyrokba és retikülökbe csomagoljuk a Cheyne Walk-i lakásunkat, mindent, ami mozdítható. Fogjuk és lezárjuk ezt a külföldön töltött évet, a törékenyebb részeket buborékfóliába csavarjuk és elküldjük Veronába, hogy mikor holnap hazarepülünk, apa testvérei már berendezzék az egy évig üresen álló lakásunkat otthon.

 Otthon.

Egy évig ez a West Brompton-i garzonlakás volt az otthonom, erre mondtam azt, hogy "hazamegyek". De az igazi otthonom mégis a csavaros korlátú, zsalugáteres, középkori kis lakás a több mint ötszáz éves ház második emeletén, ahonnan a kilátás nem a Temzére, hanem az út másik oldalán fekvő,  a miénkhez hasonlatos házra nyílik, aminek az erkélyére az idős Signora Maria gyakran kiakasztja a száradni való ruhákat - és a szél fújja, lebegteti a színes ingeket, a fodros szoknyákat, és minden annyira földöntúli... és olyan távoli.

  Felsóhajtottam - már nem is sajgott a kisujjam.

Csak átkulcsoltam a térdemet és elmerengve szuggeráltam a szoba sarkába állított komód alól a porcicákat, hogy repüljenek ki a bútor alól és ne  nekem kelljen felporszívóznom őket.

  Vajon hány pletykából maradtam ki? Hány buliból? Hány veszekedésből és hány kibékülésből?

 Nem voltam ott a legjobb barátnőim mellett, amikor valami fontos esemény történt velük - mikor megszületett Paola kisöccse márciusban, vagy amikor Carla és Davide szakítottak januárban. Az első igazán fontos kapcsolata ért véget, és én nem tudtam még átölelni sem. Csupán egy fél kontinensnyire tőle, egy recsegő telefonhívásban tudtam biztosítani, hogy nem kell aggódnia, hogy minden rendben lesz és találni fog majd egy sokkal jobb fiút.
  Vajon mennyi mindenről maradtam le ezalatt az év alatt? Hány olyan apróság történt, ami nem is méltó említésre, mégis rengeteget jelent? Olyan semmiségek, amik az élet sava-borsát jelentik.

 Mint például amikor Londonba költözésünk előtt egy nappal Geremia meg én kölcsönvettük Lorenzo Vespáját, és végigmotoroztunk a város szúk sikátorain.

 Geremiát, azt hiszem, bátran mondhatom a legjobb barátomnak - bár talán ennél kicsivel többet jelent. Legalábbis tavalyelőtt novembertől kezdve biztosan. Akkor csak úgy spontán áthívott magához, mert unatkozott. Beszélgettünk, nevettünk, sorozatokat fikáztunk az ágyán ülve, aztán valahogy azon kaptam magam, hogy  mindketten elhallgattunk, és az ajkaink egyre közeledtek és közeledtek egymáshoz. Aztán összeértek.

  Minden ekkor kezdődött - Geremia és az én történetem. Ezzel az óvatos kis csókkal.

Lorenzo robogóján száguldozva, szorosan belekapaszkodni a hátába furcsán felszabadító és szomorú is volt egyben. Tudtam, hogy ez az utolsó nap, amikor látom.

  Fagyit vettünk egy kis cukrászdában, elakartuk ütni a a téren morzsákat csipegető galambokat, de ehelyett egy baráti társaságnak mentünk neki kis híján, meg egy BMW szaladt belénk majdnem - de mi csak nevettünk és nevettünk (pedig nem is ittunk).

 Megbíztam benne, bár életveszélyesen vezetett, és soha nem szabadott volna hagyni, hogy robogóra üljön. Csak szorosan átöleltem, amíg haza nem vitt.

Az utcánkban csak mi parkoltunk, a nap már lement és csendes kabócazümmögés hallatszott egy díszsövényből.

   - Köszi ezért a délutánért... meg mindenért - zümmögtem.

Odaléptem hozzá és átöleltem, magamba szívtam a cigaretta- és öblítőillatot, és beletúrtam még egyszer utoljára a kócos, sötétbarna hajába. Sóhajtottam egyet - ami nagyon nagyon szomorúan hallatszott.

 Magához szorított , aztán rám emelte jeges-szín szemét és adott egy búcsúcsókot. Nem akartam elszakadni a füstös ízű ajkaitól, ott akartam maradni a karjai szorításában egész éjszaka és tovább.

 Mikor végül mégis szétváltunk ,szomorkás mosollyal, amolyan keserédesen megöleltem, aztán elindultam befelé a házunkba. Már folytak a könnyeim, amikor a kapuzár kinyitásával babráltam.

    - Hé, Nena!  - szólt utánam gyengéden.

    - Na mi az? - söpörtem ki mosolyogva a szememből a könnyeket, miközben megfordultam.

    - Hiányozni fogsz , Pocahontas! - vigyorodott el kedvesen. A rekedtes, dohányos hangja megnyugtatóan hatott rám, és valami szokatlan elégedettség áramlott szét bennem. 

 Úgy tűnt az ő szeme is bepárásodott kicsit, de ő azért nem sírt - ellenben velem.

    - Te is hiányozni fogsz, John Smith kapitány!

Te jó ég! Mindez már egy éve!

Megtöröltem a szemem. Nem is vettem észre, hogy megint sírni kezdtem. De nem, ez felesleges - korholtam magam.

 H o l n a p.

Ez a szó lebegett a lelki szemeim előtt. Holnap végre hazamegyek, és megint láthatom a barátaimat - és Geremiát. Megint minden úgy lesz, mint mielőtt elutaztunk.

 Minden a régi lesz.

Habár valami gonosz kis ördög azt súgta mélyen, hogy nem. Nem lesz a régi.

második fejezet

sziasztok, bocsánat a késésért! a blogger itt szarakodott nekem már tök mérges voltam, aztán szólt a barátnőm hogy jó, úgyhogy rohantam, hogy felrakjam a sztorit:) eszméletlenül jól esik, hogy ennyien jártak a blogomon, és hogy mindenki szépeket és jókat mondott!!! ez nagyon nagyon jó érzéssel tölt el és wáá! egyébként fejezetek kábé hetente várhatóak. na akkor nem is rizsázok tovább, hanem gépelek és olvassatok! remélem a zene segít átérzékelni a hangulatot:) kommenteket természetesen kérek! csóóók xx

Második fejezet

este nyolc körül értünk le a Farm Street-i Irish Pubba.

A hely tipikus ír kocsmaként volt berendezve: füstös és sörszagú, ragacsos bőrüléses bárszékekkel és egy kisebb színpaddal a háttérben, ahol a nővérem és a zenekar tagjai épp beálltak.
Giulia szája vérvörös Chanel Vamp rúzzsal volt bekenve, a szemét erős festékkel hangsúlyozta, hajába pedig egy tűzpiros virágot tűzött – ezzel pedig a helységben ülő összes férfi tekintetét magára vonzotta.

   - Uno, duo, tre – szólt bele a mikrofonba sejtelmes hangján.

   - Kérsz valamit? - kérdezte apa a bárpult felé menve.

Borostája már kiütközőfélben volt, borzas haját pedig egy befőttesgumival fogta össze – és ráadásképp egy hawaii-inget viselt. Te jó ég!

   - Nem, kösz, megkeresem a többieket – hárítottam el.

Többiek alatt Jamie-t és Flossie-t értettem. Még délután, mikor anya bejelentette, hogy megnézzük Giulia „búcsúkoncertjét”, elhívtam őket – természetesen igent mondtak.

A klub nem volt túl nagy, és csak kisebb tömeg verődött össze, akik erős barnasört kortyolgatva néha harsányan felröhögtek. A bárszékeken ülve hamar meg is találtam a két keresett személyt.

Jamie vörös haja és a kockafején virító szeplők sokasága már messziről látszott. Flossie kicsit teltebb alkatú lány volt, pirospozsgás arccal és szőke, bongyor hajjal. Az aca úgy fénylett, mint egy cukormázzal bevont málnásmuffin.

   - Ciao, örülök, hogy eljöttetek! - üdvözöltem őket vidáman.

Megigazítottam a kontyomat és a szűk, fekete spagettipántos topomat és helyet foglaltam a Flossie melletti poros bárszéken.

   - Ajánlom a tesódnak ,hogy jó bulit csapjon! - emelte fel az ujjlenyomatoktól homályos ír sörtől habzó korsóját Jamie.

    - Mikor kezdenek? - kérdezte Flossie.

Rendeltem egy whiskey-t a hájas, szőrös képű csapostól, és míg kitöltötte a borostyánszínű italt egy koszos üvegpohárba, én a bárpult műmárvány vonalait vizslattam.

   - Elméletileg mihelyst vége a beállásnak – válaszoltam a kérdésre.

A barátnőm bólintott és az elrongyolódott szélű poháralátétével játszadozott. Eközben megkaptam az italomat.

   - Milyen zenét játszana? - érdeklődött Jamie. - Táncosat vagy inkább chill-t?

 - Nem tudom, olyan meghatározatlan. Van mindenféle számuk, de ma este szerintem pörgősebbeket fognak előadni.

   - Helyes, benne van a bugi a lábamban! - nevetett fe lJamie.

   - A mi? - néztem rá értetlenül.

Habár az Angliába érkezésünk óta eltelt egy évben szinte perfect megtanultam a nyelvet, azért néhány kifejezés még mindig nem teljesen világos.

 - Jaj de fog hiányozni ez a sok értetlenkedés, ha itt hagysz minket! - karolta át a vállamat Flossie. Pirítós, vattacukor, pacsuli és sörillata volt.

   - Nekem meg ti fogtok hiányozni! Örülök, hogy megismertelek benneteket, és én tényleg nagyon megkedveltem mindkettőtöket! - vallottam be mosolyogva.

Kicsit el is érzékenyültem, a horgolt kardigánom ujjával töröltem meg a szemem sarkát, ügyelve, hogy a nagy műgonddal felkent Night Butterfly fantázianevet viselő szemhéjtusomat el ne kenjem.

   - Majd később búslakodunk, de most partizzunk! - próbálta oldani a hangulatot Jamie.

Elmosolyodtam a poharammal egyetemben lekászálódtam a hosszú lábú bárszékről. A háttérben, a színpadról a nővérem rekedtes hangját hallottam: 

   - Buona notte, London! Ez az utolsó fellépésem nálatok, legalábbis egy darabig biztosan. Próbáljunk valami emlékezeteset kihozni a dologból, benne vagytok?

 A színpad előtt ácsorgó, kábé negyven-ötven ember tapsolt és bősz yes-eket kiabáltak.

Giulia bronzos arca ragyogott, kinyújtotta a nyelvét vérvörös ajkai között, miközben kislányosan illegette magát a mikrofonállvány előtt. Üvöltött róla, mennyire élvezi, hogy a középpontban lehet.

    - A nővéred nagy szexbomba! - füttyentett elismerően Jamie.

Mi hárman a közönség hátsó sorában álltunk, mert ha előrébb helyezkedtünk volna el, akkor Giuliát ismerve száz százalék, hogy felhívott volna a szálkás parkettájú színpadra valami olyasmi szöveggel, hogy "Íme a csodás kishúgom, Nena!" - amivel persze nincs is semmi baj, csupán annyi, hogy gyűlölök középpontban lenni, kiráz a hideg, ha ötnél több szempár szegeződik rám, idegesen húzogatom a ruhámat, a hajamat igazgatom zavaromban vagy pedig a körmömről rágom le a repedező lakkot.

   - A tesód igazi sztáralkat - csatlakozott Flossie is elismerően.

  - Ha valami populárisabb műfajban utazna, akkor szerintem befutna - értettem egyet, miközben kortyoltam a whiskey-ből. Az ital keserűen égette a torkomat és a gyomromba érve úgy éreztem, mintha belülről lángolnék - de legalább átmelegedtem.

   - Nem, pont jó, hogy ő nem akar slágereket gyártani - ellenkezett Jamie. - Az nem lenne hiteles. Az nem lenne Giulia Rosetti!
 Elmélyülten figyelte a színpadon beszélő nővérem bőr miniszoknyájából kilógó, bronzosítóval bekent karcsú lábait. A jobb térdén egy halvány, kis lila folt virított, amit még két éve egy családi vakáción szerzett. Riminiben nyaraltunk, és a tengerparton Giulia megbotlott és egy éles kavicsra esett, ami szétvágta a bőrt a térdén.

  - Az első egy saját szerzeményem, a címe Aspettami, ami azt jelenti angolul, hogy "várj meg". Aznap este írtam, amikor Londonba érkeztem. Remélem, tetszeni fog! - jelentette be ünnepélyesen a testvérem.

 Tapsoltunk, Jamie pedig szinte megbabonázva hallgatta az akusztikus gitár első pengéseit, figyelte, ahogy a nővérem behunyja műszempillától súlyos szemhéjait és ráhangolódik a dal lassú hangulatára.

    - Mintha azt mondtad volna, hogy pörgős számokat fog játszani - lökött oldalba nevetve Flossie.

 Elmosolyodtam, miközben a lágy melódiát dúdoltam.

      - Azt csak tippeltem - vallottam be.

Floss bólintott, majd ringatózni kezdett a zene ütemére.

      - Mmm, nagyon megnyugtató meg minden, bár mindössze annyit értek az egészből, hogy "amore mio" - kuncogta.

  Elnevettem magam. - Csak annyi a szöveg, hogy új ország, idegen hely, mi lesz velem, meg hogy szerelmem várj meg - magyaráztam.

 Az első angliai esténken írta, és a kétes érzéseinket próbálta bemutatni a dalban.

Jamie hozzám fordult, levette tekintetét Giulia hipnotizáló vérvörös ajkairól.

      - Csak olasz nyelvű számaik vannak? - kérdezte.

  - Nem, dehogyis, max három. A többit már a zenészek írták angolul, úgyhogy megnyugodhatsz!

  Mikor véget ért az első dal, tényleg sok gyorsabb, bulizósabb számmal folytatták a koncertet. Jópár feldolgozást is játszottak, például a Sweet Child O Mine-t, vagy a záró dalukat, a Baj van a részeg tenerésszelt, amit a közönség (főleg a kicsit piásabbak) kántálva énekeltek, közülük Jamie és Flossie különösen hangosan, nevetéstől dőlve.

 A koncert végén Giulia dívaként lépdelt le a színpadról, a szüleim rajongó tekintetének kereszttüzében.

  - Fantasztikus voltál, Giuli! - dícsérte apa büszkén, és rendelt neki egy gin-tonikot, a kedvenc koktélját.

    - Tényleg nagyon jó volt minden - motyogta Jamie zavartan, az italos poharát szorongatva. Az erek kéken dudorodtak a kézfején, és attól tartottam, hogy összeroppantja a vékony üveget.

     - Igyunk a csodálatos nővéremre! - emeltem fel a whiskey-met, és nevetve koccintottam a családdal és a két haverommal.

    - Reméljük tetszett a búcsúkoncertem! Találkozunk legközelebb, amikor majd remélhetőleg a National Gallery veszi meg anya képeit, én pedig már le leszek szerződve a SimplyRednél! - hajolt meg Giulia színpadiasan röhögve.

     - Úgy legyen! - mosolygott anya.

első fejezet

sziasztok, megnyitottam hát az új blogomat, ez az első fejezet, nagyon kíváncsi vagyok hogy tetszik majd, trallala. ez egy ilyen bevezető rész, hogy megismerjétek a stílust, és hogy mi az alapszituáció. szóval nagyon szükséges a kommentetek, hogy tudjam, min kell javítani, mi jó, tanácsot adjatok - és hogy tudjam, egyáltalán érdemes-e folytatni a sztorit. a dalt indítsátok el, talán ha hallgatjátok, jobban átjön a feeling, a történet hangulatvilága. remélem tetszik! :)

Első fejezet

mezítláb ültem egy kopott tölgyfaszéken, a lábamat pedig az ódon, szúrágta ablakpárkányon pihentettem. Erős kávét kortyolgattam, miközben a lábkörmeimről félig lepattogzott gesztenyebarna körömlakkot vizsgálgattam. Lassú, lusta mozdulattal a számhoz emeltem a rózsamintás bögrét. Megfigyeltem, hogy egy kis rész letört róla, így a tetején lévő mályvaszínű virágnak csak a negyede látszott, ráadásul a füle is csorba volt.

A terpentin és kávébab illatú Cheyne Walk-i garzonlakásunkban nem voltak vásárolt étkészletek, minden egyes darabot családi örökségből kaptunk, vagy anya készítette őket – ezért nálunk minden egyedi darab volt.

Anya és apa úgymond művészek, bár rendes melójuk is van otthon, egy kis barátságos szuvenírboltot vezetnek a belvárosban.

Anya rajzol, fest, szobrászkodik vagy agyagot munkál meg, ezért állandóan akril-foltos kertésznadrágokban jár-kel, és kusza, derékig érő fekete hajába beleakadnak az alkotás közben lepergő anyagok. Apa pedig – saját bevallása szerint – a „szó művészetét” űzi: verseket ír, dalokat szerez. Megkopott, legalább ötven éves akusztikus gitárján még a nagyapja is játszott.

A szüleim olasz származásúak, anya révén pedig egy kis marokkói vér is keveredik a családban.

Azt mondják, én főleg anyára hasonlítok: a bőröm sötétebb kapucsínó, mint apának és a nővéremnek, a szemem pedig hatalmas és macskaszerű. Fényes, ébenfekete hajamat is anya génjeitől kaptam, amely lágy hullámokban omlik le a hátamon. Sosem vágtam még le.
  - Egy nő legnagyobb büszkesége a haja – szokta emlegetni anya, aki maga is fenékig érő sörénnyel rendelkezik.

Apától a szétterülő orrot és a széles csípőmet örököltem, ami megtöri az egyébként jó összképemet. Ezt nem egoizmusból mondom – de miért kellene lebecsülnöm saját magam?

A nevem Elena, de gyerekkori beszédhibám következtében rajtam ragadt a Nena. Talán tizenhat év is gyereknek számít – bár szerencsére a beszédhibát már kinőttem.

Belekortyoltam a kávéba. Most már kezdtem megszokni, hogy Angliában másképp készítik a kávét, mint odahaza Olaszországban. Otthon valahogy krémesebb, finomabb, akár egy benzinkútnál veszed, akár egy cukrászdában. Az angol kávé finom - de nem az igazi.

Sebaj – gondoltam -, már csak kicsivel több, mint negyvennyolc óra, és megint ihatok igazi kávét.

Ezek voltak az utolsó napjaink Londonban.

A szüleimmel és a nővéremmel, a tizennyolc éves Giuliával eredetileg Veronában élünk – de tavaly átköltöztünk a szigetországba, mert anya képeire felfigyelt a Young Arts Gallery. Ami eredetileg csupán egy hónapos kiállítási szerződésnek indult, abból végül majdnem egy évig tartó britanniai tartózkodás lett.

Persze egy kamasz lánynak – vagy inkább kettőnek, ha a nővéremet is számoljuk – nem túlságosan kellemes otthon hagyni a barátokat, és beilleszkedni egy teljesen idegen országba, más kultúrába, aminek még a nyelvét sem beszéli rendesen.

Ráadásul mind nekem, mind Giuliának volt pár befejezetlen, otthon hagyott története. A nővérem egy alakuló románcot hagyott otthon, én pedig... hát, én is valami olyasmit. De erről majd később.

Az sem könnyítette meg a beilleszkedést, hogy a családunk temperamentumos, nyílt, mediterrán életfelfogása szöges ellentéte az állandóan rohanó, nehezen megnyíló britektől.

Én is csak két osztálytársammal lettem jóban, Flossie Goldinggal és Jamie Harris-szel – bár igazán őket sem tudom a barátaimnak tekinteni. Persze kedvelem őket, és nekik köszönhetem, hogy úgy-ahogy megtanultam angolul. De azt hiszem, a barátsághoz egy kicsit több kell. Nekem a barátság eleve ott kezdődik, hogy egy nyelvet beszélek valakivel, így akár szavak nélkül is képesek vagyunk megérteni egymást. Jamie és Flossie természetesen meghallgatott, amikor néha annyira rossz napjaim voltak, hogy csak olaszul szövegeltem nekik. Olyankor olyan arcot vágtak, mintha értették volna, miről hablatyoltam, majd a mondandóm végén rémes brit akcentussal azt mondták:
   - Ho capito. (Értem)

Ilyenkor elnevettem magam, merttudtam, hogy valójában fogalmuk se volt, miről beszéltem. Biztos vagyok benne, hogy ők fognak legjobban hiányozni, mikor itt hagyjuk Londont. Bár már egész megszoktam, hogy az épületek közt váltakoznak a középkori angol házikók és a felhőkarcolók, hogy sehol egy földön heverő kólásdoboz, hogy metróval és busszal szinte mindenhová el lehet jutni és hogy a parkokban fűre lépni tilos – mégis jó lesz visszatérni a hazámba, végigkopogni a macskaköves sikátorokon, megcsodálni az öreg cédrusfákat, érezni a meleget a bőrömön – és legfőképpen viszontlátni a barátaimat.

Két nap múlva otthon. Már csak két nap és hazamegyek

 - Este megnézzük Giulia utolsó „koncertjét” - hallottam anya duruzsoló hangját. A repedt, faragásokkal díszített ódon konyhaszekrényben turkált, majd kiemelt néhány festékes tubust. A lakásunkban semmi sincs ott, ahol lennie kéne.

 - Rendben – válaszoltam, és leraktam a csészémet. A nővérem a Farm Street-en, egy ír kocsmában dolgozott mint háttérénekes, hogy egy kis keresethez jusson.

Anya nesztelenül odalépett hozzám és fölém hajolt. Hosszú, fekete haja beterítette az arcom; olajfesték és levendulaillatot árasztott.

 - Izgatott vagy, Nena? - kérdezte.

 - Már máskor is láttam fellépni Giuliát – vontam meg a vállam.

 - Ó, nem, én nem erre gondoltam – mosolyogva megcirógatta az arcom. - Hanem a hazamenetelre. Nem hiányoznak a barátaid? A város?

Könnyed léptekkel kihúzta az egyik tölgyfaszéket a kockás terítővel lefedett asztal mellől és helyet foglalt. A szék egyik lába rövidebb volt a többinél, ezért a Jane Eyre olasz kiadásával támasztottuk alá. A lemenő nap bágyadt fénye besütött az ablakon, és ahogy az anya hajába ragadt csillámporos festék megcsillant a fényben, valami földöntúli ragyogást kölcsönzött neki, és hirtelen olyan fiatalnak láttam, mintha velem egyidős lenne. Persze tényleg fiatal volt – mindössze tizenhét évvel idősebb nálam.

Annyira furcsa belegondolni, hogy anya alig idősebben, mint én, már kétgyermekes nő volt, és megtalálta élete párját apám személyében. Én egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy akár idén, akár jövőre anyává váljak. Egyáltalán abba is szürreális belegondolni, hogy valaha gyerekeim szülessenek. Még azt se tudtam eldönteni, hogy én magam mi vagyok. Felnőtt? Biztos nem. Gyerek? Úgy éreztem, az sem igazán.

 - Nem, nem igazán izgatottság van bennem a hazaúttal kapcsolatban – válaszoltam a kérdésre. - Várakozás inkább, azt hiszem. És az jár a fejemben, hogy ezután hogy tekintsek Londonra...? Elvégre egy évig mégiscsak itt éltünk, de mégse mondhatom, hogy ez az otthonom.

  - Tekints rá úgy ,mint az életed részére. Mint egy emlékre! - mosolyodott el anya. Macskaszemei is nevettek, miközben napsárga festéktől foltos ujjai között egy bádogbögrét forgatott.

  - És te? Izgatott vagy?

 - Ó, drágám! Nem is tudod, mennyire! - kacagta. - Nekem egyedül jobban hiányzik az az átkozott Verona, mint nektek hármótoknak együttvéve.

 - Azt hittem, szereted Londont – vontam fel a szemöldököm.

 - Szeretem is. Szeretek itt élni, őj kultúrát, új nyelvet, új embereket megismerni, új tájakat látni, és az én szám ízének szokatlan ételeket megkóstolni. De Olaszország az otthonom, ott vagyok igazán önmagam. Ránk fért ez a kis kizökkenés, de azt hiszem, épp elég volt – nevetett fel. - Jó lesz visszatérni a megszokott kerékvágásba.

Megértően – vagy inkább egyetértően bólogattam.

  - Ahogy mondod. Nagyon jó lesz hazamenni! De azért pár dolog hiányozni fog. Például a „fish and chips” - vigyorodtam el. - Vagy a dizájnos telefonfülkék, vagy a rendezett utcák.

  - És a két barátod is gondolom, Flossie meg James. Nagyon ragaszkodó vagy.

 - Jamie – javítottam ki. - Hát igen... de igazából az igazi barátaim otthon vannak Veronában... és ők százszor jobban hiányoznak – sóhajtottam fel.

 - Egy okkal több a hazamenetelre – vonta meg a vállát anya mosolyogva.

Na igen.

Az igazi barátaim – és Geremia Scanzani. Akit szintén „igazi barátom”-nak nevezhetek, de azt hiszem a mi viszonyunk ennél egy kicsit bonyolultabb... és több.