első fejezet

sziasztok, megnyitottam hát az új blogomat, ez az első fejezet, nagyon kíváncsi vagyok hogy tetszik majd, trallala. ez egy ilyen bevezető rész, hogy megismerjétek a stílust, és hogy mi az alapszituáció. szóval nagyon szükséges a kommentetek, hogy tudjam, min kell javítani, mi jó, tanácsot adjatok - és hogy tudjam, egyáltalán érdemes-e folytatni a sztorit. a dalt indítsátok el, talán ha hallgatjátok, jobban átjön a feeling, a történet hangulatvilága. remélem tetszik! :)

Első fejezet

mezítláb ültem egy kopott tölgyfaszéken, a lábamat pedig az ódon, szúrágta ablakpárkányon pihentettem. Erős kávét kortyolgattam, miközben a lábkörmeimről félig lepattogzott gesztenyebarna körömlakkot vizsgálgattam. Lassú, lusta mozdulattal a számhoz emeltem a rózsamintás bögrét. Megfigyeltem, hogy egy kis rész letört róla, így a tetején lévő mályvaszínű virágnak csak a negyede látszott, ráadásul a füle is csorba volt.

A terpentin és kávébab illatú Cheyne Walk-i garzonlakásunkban nem voltak vásárolt étkészletek, minden egyes darabot családi örökségből kaptunk, vagy anya készítette őket – ezért nálunk minden egyedi darab volt.

Anya és apa úgymond művészek, bár rendes melójuk is van otthon, egy kis barátságos szuvenírboltot vezetnek a belvárosban.

Anya rajzol, fest, szobrászkodik vagy agyagot munkál meg, ezért állandóan akril-foltos kertésznadrágokban jár-kel, és kusza, derékig érő fekete hajába beleakadnak az alkotás közben lepergő anyagok. Apa pedig – saját bevallása szerint – a „szó művészetét” űzi: verseket ír, dalokat szerez. Megkopott, legalább ötven éves akusztikus gitárján még a nagyapja is játszott.

A szüleim olasz származásúak, anya révén pedig egy kis marokkói vér is keveredik a családban.

Azt mondják, én főleg anyára hasonlítok: a bőröm sötétebb kapucsínó, mint apának és a nővéremnek, a szemem pedig hatalmas és macskaszerű. Fényes, ébenfekete hajamat is anya génjeitől kaptam, amely lágy hullámokban omlik le a hátamon. Sosem vágtam még le.
  - Egy nő legnagyobb büszkesége a haja – szokta emlegetni anya, aki maga is fenékig érő sörénnyel rendelkezik.

Apától a szétterülő orrot és a széles csípőmet örököltem, ami megtöri az egyébként jó összképemet. Ezt nem egoizmusból mondom – de miért kellene lebecsülnöm saját magam?

A nevem Elena, de gyerekkori beszédhibám következtében rajtam ragadt a Nena. Talán tizenhat év is gyereknek számít – bár szerencsére a beszédhibát már kinőttem.

Belekortyoltam a kávéba. Most már kezdtem megszokni, hogy Angliában másképp készítik a kávét, mint odahaza Olaszországban. Otthon valahogy krémesebb, finomabb, akár egy benzinkútnál veszed, akár egy cukrászdában. Az angol kávé finom - de nem az igazi.

Sebaj – gondoltam -, már csak kicsivel több, mint negyvennyolc óra, és megint ihatok igazi kávét.

Ezek voltak az utolsó napjaink Londonban.

A szüleimmel és a nővéremmel, a tizennyolc éves Giuliával eredetileg Veronában élünk – de tavaly átköltöztünk a szigetországba, mert anya képeire felfigyelt a Young Arts Gallery. Ami eredetileg csupán egy hónapos kiállítási szerződésnek indult, abból végül majdnem egy évig tartó britanniai tartózkodás lett.

Persze egy kamasz lánynak – vagy inkább kettőnek, ha a nővéremet is számoljuk – nem túlságosan kellemes otthon hagyni a barátokat, és beilleszkedni egy teljesen idegen országba, más kultúrába, aminek még a nyelvét sem beszéli rendesen.

Ráadásul mind nekem, mind Giuliának volt pár befejezetlen, otthon hagyott története. A nővérem egy alakuló románcot hagyott otthon, én pedig... hát, én is valami olyasmit. De erről majd később.

Az sem könnyítette meg a beilleszkedést, hogy a családunk temperamentumos, nyílt, mediterrán életfelfogása szöges ellentéte az állandóan rohanó, nehezen megnyíló britektől.

Én is csak két osztálytársammal lettem jóban, Flossie Goldinggal és Jamie Harris-szel – bár igazán őket sem tudom a barátaimnak tekinteni. Persze kedvelem őket, és nekik köszönhetem, hogy úgy-ahogy megtanultam angolul. De azt hiszem, a barátsághoz egy kicsit több kell. Nekem a barátság eleve ott kezdődik, hogy egy nyelvet beszélek valakivel, így akár szavak nélkül is képesek vagyunk megérteni egymást. Jamie és Flossie természetesen meghallgatott, amikor néha annyira rossz napjaim voltak, hogy csak olaszul szövegeltem nekik. Olyankor olyan arcot vágtak, mintha értették volna, miről hablatyoltam, majd a mondandóm végén rémes brit akcentussal azt mondták:
   - Ho capito. (Értem)

Ilyenkor elnevettem magam, merttudtam, hogy valójában fogalmuk se volt, miről beszéltem. Biztos vagyok benne, hogy ők fognak legjobban hiányozni, mikor itt hagyjuk Londont. Bár már egész megszoktam, hogy az épületek közt váltakoznak a középkori angol házikók és a felhőkarcolók, hogy sehol egy földön heverő kólásdoboz, hogy metróval és busszal szinte mindenhová el lehet jutni és hogy a parkokban fűre lépni tilos – mégis jó lesz visszatérni a hazámba, végigkopogni a macskaköves sikátorokon, megcsodálni az öreg cédrusfákat, érezni a meleget a bőrömön – és legfőképpen viszontlátni a barátaimat.

Két nap múlva otthon. Már csak két nap és hazamegyek

 - Este megnézzük Giulia utolsó „koncertjét” - hallottam anya duruzsoló hangját. A repedt, faragásokkal díszített ódon konyhaszekrényben turkált, majd kiemelt néhány festékes tubust. A lakásunkban semmi sincs ott, ahol lennie kéne.

 - Rendben – válaszoltam, és leraktam a csészémet. A nővérem a Farm Street-en, egy ír kocsmában dolgozott mint háttérénekes, hogy egy kis keresethez jusson.

Anya nesztelenül odalépett hozzám és fölém hajolt. Hosszú, fekete haja beterítette az arcom; olajfesték és levendulaillatot árasztott.

 - Izgatott vagy, Nena? - kérdezte.

 - Már máskor is láttam fellépni Giuliát – vontam meg a vállam.

 - Ó, nem, én nem erre gondoltam – mosolyogva megcirógatta az arcom. - Hanem a hazamenetelre. Nem hiányoznak a barátaid? A város?

Könnyed léptekkel kihúzta az egyik tölgyfaszéket a kockás terítővel lefedett asztal mellől és helyet foglalt. A szék egyik lába rövidebb volt a többinél, ezért a Jane Eyre olasz kiadásával támasztottuk alá. A lemenő nap bágyadt fénye besütött az ablakon, és ahogy az anya hajába ragadt csillámporos festék megcsillant a fényben, valami földöntúli ragyogást kölcsönzött neki, és hirtelen olyan fiatalnak láttam, mintha velem egyidős lenne. Persze tényleg fiatal volt – mindössze tizenhét évvel idősebb nálam.

Annyira furcsa belegondolni, hogy anya alig idősebben, mint én, már kétgyermekes nő volt, és megtalálta élete párját apám személyében. Én egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy akár idén, akár jövőre anyává váljak. Egyáltalán abba is szürreális belegondolni, hogy valaha gyerekeim szülessenek. Még azt se tudtam eldönteni, hogy én magam mi vagyok. Felnőtt? Biztos nem. Gyerek? Úgy éreztem, az sem igazán.

 - Nem, nem igazán izgatottság van bennem a hazaúttal kapcsolatban – válaszoltam a kérdésre. - Várakozás inkább, azt hiszem. És az jár a fejemben, hogy ezután hogy tekintsek Londonra...? Elvégre egy évig mégiscsak itt éltünk, de mégse mondhatom, hogy ez az otthonom.

  - Tekints rá úgy ,mint az életed részére. Mint egy emlékre! - mosolyodott el anya. Macskaszemei is nevettek, miközben napsárga festéktől foltos ujjai között egy bádogbögrét forgatott.

  - És te? Izgatott vagy?

 - Ó, drágám! Nem is tudod, mennyire! - kacagta. - Nekem egyedül jobban hiányzik az az átkozott Verona, mint nektek hármótoknak együttvéve.

 - Azt hittem, szereted Londont – vontam fel a szemöldököm.

 - Szeretem is. Szeretek itt élni, őj kultúrát, új nyelvet, új embereket megismerni, új tájakat látni, és az én szám ízének szokatlan ételeket megkóstolni. De Olaszország az otthonom, ott vagyok igazán önmagam. Ránk fért ez a kis kizökkenés, de azt hiszem, épp elég volt – nevetett fel. - Jó lesz visszatérni a megszokott kerékvágásba.

Megértően – vagy inkább egyetértően bólogattam.

  - Ahogy mondod. Nagyon jó lesz hazamenni! De azért pár dolog hiányozni fog. Például a „fish and chips” - vigyorodtam el. - Vagy a dizájnos telefonfülkék, vagy a rendezett utcák.

  - És a két barátod is gondolom, Flossie meg James. Nagyon ragaszkodó vagy.

 - Jamie – javítottam ki. - Hát igen... de igazából az igazi barátaim otthon vannak Veronában... és ők százszor jobban hiányoznak – sóhajtottam fel.

 - Egy okkal több a hazamenetelre – vonta meg a vállát anya mosolyogva.

Na igen.

Az igazi barátaim – és Geremia Scanzani. Akit szintén „igazi barátom”-nak nevezhetek, de azt hiszem a mi viszonyunk ennél egy kicsit bonyolultabb... és több.