harmadik fejezet

sziasztok, köszönöm a kommentárokat ismételten! eszméletlen, hogy mennyi erőt adtok nekem az íráshoz, mennyi ihletet és wáháháhá! :) na mindegy hát azt hiszem ez a fejezet egy kicsit segít megérteni az elkövetkező eseményeket... illetve nem pontosan, de áhhá, olvassátok el és kicsit majd rájöttök valamire, amire már az első fejezetben volt egy kis utalás ;) na mindegy nem pofáznék tovább, jöjjön a fejezet! most NAGYON fontos a kommentárotok!!! xx

Harmadik fejezet

másnap reggel magamhoz képest későn - tízkor - keltem.
A nap már besütött a szobám maszatos ablakán, mikor az álmot próbáltam kidörzsölni a szememből. Meglepetten tapasztaltam, hogy egy kis fekete szempillaspirál kenődött az ujjamra. Ennyire fáradt voltam a koncert után, hogy még a sminkemet sem mostam le? Ez nem vall rám.

 Bár belegondolva... mit is csináltam tegnap éjjel? Emlékeztem, hogy anya meg apa nem sokkal a koncert vége után leléptek.

   - Holnap frissnek kell lennünk, ti is siessetek, lányok! - intett apa. A rémes hawaii-inge volt az utolsó, amit belőle láttam, mielőtt anyával együtt kiléptek a pub dartz-táblával díszített ajtaján.

 Aztán nem sokkal később Giulia is lelépett a zenekar tagjaival: Nickkel, a gitáros sráccal, akinek az arca mindig egy rókára emlékeztetett, Bruce-szal, a billentyűs sráccal, aki a széles vállaival és nagyra termett  fekete alakjával akár rögbijátékos is lehetett volna, és Rebeccával, a dobos lánnyal, akinek a haja olyan feketére volt festve, mint egy pár lakkcipő.

  - Ez az uccsó éjszakád Londonban, Nena! - kurjantotta Flossie. - Maradjon meg jó emlékként!

    - Vagy ne is emlékezz rá! - nyerített Jamie.

Ezzel a felkiáltással minden maradék pénzünket alkoholra költöttük, és Jamie tanácsára kiültünk a Temze partjára.
 Ittunk, beszélgettünk, ittunk, nevettünk, ittunk - míg végül tompa nyomást éreztem a fejemben és szédelegni kezdtem, koordinálatlanná vált a mozgásom és elvesztettem a kontrollt.

 Két éjszakai szolgálatban lévő bobby, vagyis rendőr ránk is szólt, hogy ha tudnánk, csendesedjünk el - vagy számoljunk a következményekkel - mire én... ó, már emlékszem, olaszul elég ronda káromkodásokat vágtam hozzájuk. Az egyiküknek krumplifeje volt, piros hólyagokkal, mintha gumók lettek volna. Te jó ég, mennyit nevettem a zsaruk értetlen arckifejezésén, amikor "cazzo tua madre"-t kiabáltam rájuk, ők meg persze azt sem tudták, mit beszélek.

   - Öregem - mondta később Jamie -, most az egyszer örülök, hogy az anyanyelveden kaffogtál!

  De én már csak nevettem és nevettem. Annyira vicces és egyben fura volt minden, mintha nem is én lettem volna a saját bőrömben, csak képzeltem volna a történéseket. Ahogy Flossie visszhangozva mondta ki a nevemet - Nena-na-na -, hogy  a lábam elnehezült és nem bírtam tovább állni, elvesztettem az egyensúlyomat és kapaszkodót kerestem, de csak a levegőt markoltam, ezért lehuppantam a kavicsos partra - és aztán a hullámok csapkodását nézve rájöttem, hogy senkim sincs ezen az átkozott Földön, hogy mindenki, akit szeretek, ezerkilencvenegy kilométerre van tőlem - és ahogy felfogtam, könnyekben törtem ki, a szívem elfacsarodott, majd saját magam szánalmasságán röhögni kezdtem. Hol kacagás, hol sírás között feküdtem a folyóparton néhány utcai lámpa gyér fényében, hajnali kettőkor.

  Az ágyamról lekászálódva bevertem a kislábujjam egy kiálló parkettába és felszisszentem.

Ez visszahozott a valóságba - és a mába.

  Már nem a Temze partján feküdtem részegen, hanem a szobám szálkás padlóján ültem és a lábamat masszíroztam, remélve, hogy a tompa fájdalom mihamarabb elmúlik.

 Ma összepakolunk - jutott eszembe. 

Milyen furcsa szó. Bőröndökbe, kartondobozokba, poggyászokba, szatyrokba és retikülökbe csomagoljuk a Cheyne Walk-i lakásunkat, mindent, ami mozdítható. Fogjuk és lezárjuk ezt a külföldön töltött évet, a törékenyebb részeket buborékfóliába csavarjuk és elküldjük Veronába, hogy mikor holnap hazarepülünk, apa testvérei már berendezzék az egy évig üresen álló lakásunkat otthon.

 Otthon.

Egy évig ez a West Brompton-i garzonlakás volt az otthonom, erre mondtam azt, hogy "hazamegyek". De az igazi otthonom mégis a csavaros korlátú, zsalugáteres, középkori kis lakás a több mint ötszáz éves ház második emeletén, ahonnan a kilátás nem a Temzére, hanem az út másik oldalán fekvő,  a miénkhez hasonlatos házra nyílik, aminek az erkélyére az idős Signora Maria gyakran kiakasztja a száradni való ruhákat - és a szél fújja, lebegteti a színes ingeket, a fodros szoknyákat, és minden annyira földöntúli... és olyan távoli.

  Felsóhajtottam - már nem is sajgott a kisujjam.

Csak átkulcsoltam a térdemet és elmerengve szuggeráltam a szoba sarkába állított komód alól a porcicákat, hogy repüljenek ki a bútor alól és ne  nekem kelljen felporszívóznom őket.

  Vajon hány pletykából maradtam ki? Hány buliból? Hány veszekedésből és hány kibékülésből?

 Nem voltam ott a legjobb barátnőim mellett, amikor valami fontos esemény történt velük - mikor megszületett Paola kisöccse márciusban, vagy amikor Carla és Davide szakítottak januárban. Az első igazán fontos kapcsolata ért véget, és én nem tudtam még átölelni sem. Csupán egy fél kontinensnyire tőle, egy recsegő telefonhívásban tudtam biztosítani, hogy nem kell aggódnia, hogy minden rendben lesz és találni fog majd egy sokkal jobb fiút.
  Vajon mennyi mindenről maradtam le ezalatt az év alatt? Hány olyan apróság történt, ami nem is méltó említésre, mégis rengeteget jelent? Olyan semmiségek, amik az élet sava-borsát jelentik.

 Mint például amikor Londonba költözésünk előtt egy nappal Geremia meg én kölcsönvettük Lorenzo Vespáját, és végigmotoroztunk a város szúk sikátorain.

 Geremiát, azt hiszem, bátran mondhatom a legjobb barátomnak - bár talán ennél kicsivel többet jelent. Legalábbis tavalyelőtt novembertől kezdve biztosan. Akkor csak úgy spontán áthívott magához, mert unatkozott. Beszélgettünk, nevettünk, sorozatokat fikáztunk az ágyán ülve, aztán valahogy azon kaptam magam, hogy  mindketten elhallgattunk, és az ajkaink egyre közeledtek és közeledtek egymáshoz. Aztán összeértek.

  Minden ekkor kezdődött - Geremia és az én történetem. Ezzel az óvatos kis csókkal.

Lorenzo robogóján száguldozva, szorosan belekapaszkodni a hátába furcsán felszabadító és szomorú is volt egyben. Tudtam, hogy ez az utolsó nap, amikor látom.

  Fagyit vettünk egy kis cukrászdában, elakartuk ütni a a téren morzsákat csipegető galambokat, de ehelyett egy baráti társaságnak mentünk neki kis híján, meg egy BMW szaladt belénk majdnem - de mi csak nevettünk és nevettünk (pedig nem is ittunk).

 Megbíztam benne, bár életveszélyesen vezetett, és soha nem szabadott volna hagyni, hogy robogóra üljön. Csak szorosan átöleltem, amíg haza nem vitt.

Az utcánkban csak mi parkoltunk, a nap már lement és csendes kabócazümmögés hallatszott egy díszsövényből.

   - Köszi ezért a délutánért... meg mindenért - zümmögtem.

Odaléptem hozzá és átöleltem, magamba szívtam a cigaretta- és öblítőillatot, és beletúrtam még egyszer utoljára a kócos, sötétbarna hajába. Sóhajtottam egyet - ami nagyon nagyon szomorúan hallatszott.

 Magához szorított , aztán rám emelte jeges-szín szemét és adott egy búcsúcsókot. Nem akartam elszakadni a füstös ízű ajkaitól, ott akartam maradni a karjai szorításában egész éjszaka és tovább.

 Mikor végül mégis szétváltunk ,szomorkás mosollyal, amolyan keserédesen megöleltem, aztán elindultam befelé a házunkba. Már folytak a könnyeim, amikor a kapuzár kinyitásával babráltam.

    - Hé, Nena!  - szólt utánam gyengéden.

    - Na mi az? - söpörtem ki mosolyogva a szememből a könnyeket, miközben megfordultam.

    - Hiányozni fogsz , Pocahontas! - vigyorodott el kedvesen. A rekedtes, dohányos hangja megnyugtatóan hatott rám, és valami szokatlan elégedettség áramlott szét bennem. 

 Úgy tűnt az ő szeme is bepárásodott kicsit, de ő azért nem sírt - ellenben velem.

    - Te is hiányozni fogsz, John Smith kapitány!

Te jó ég! Mindez már egy éve!

Megtöröltem a szemem. Nem is vettem észre, hogy megint sírni kezdtem. De nem, ez felesleges - korholtam magam.

 H o l n a p.

Ez a szó lebegett a lelki szemeim előtt. Holnap végre hazamegyek, és megint láthatom a barátaimat - és Geremiát. Megint minden úgy lesz, mint mielőtt elutaztunk.

 Minden a régi lesz.

Habár valami gonosz kis ördög azt súgta mélyen, hogy nem. Nem lesz a régi.