hetedik fejezet

krisztus a biciklin.... 18 követő??? muhahaha. amikor megnyitottam ezt a blogot, azt hittem összesen kábé 5 ember fogja olvasni, erre ennyien vagytok... hát ez több mint megtisztelő!:') komolyan mondom. nagyon köszönöm nektek, hogy olvassátok a történetemet, ez rengeteget jelent nekem és tényleg tök jól esik :D na mindegy, most befogom. jöjjön a fejezet, lassan beindulnak a dolgok! bocsánat, hogy ez nem annyira hosszú fejezet, de igazából kétfelé kellett választanom a fejit, mert egyben nagyon hosszú lett volna. és azért is, mert oylan semmilyen a vége. cupp :P xx mint mindig, most is kérek kommenteket :D

Hetedik fejezet

 Becsuktam a szobám ajtaját, majd törökülésben elhelyezkedtem az ágyamon az ablak felé fordulva. Csak mediterrán csempével kirakott háztetőket láttam, de most mégis gyönyörűnek találtam.

   - Annyira hiányoztál, Nena! - csacsogta Carla a telefonba. - Nagyon jó, hogy megint itthon vagy! Végre megölelhetlek meg élőben dumálhatunk és... jee! Tökre örülök, de tényleg!

 Elmosolyodtam.

   - Én is nagyon boldog vagyok! És... te jó ég, valahogy rossz embernek érzem magam, amiért nem voltam itt veletek egész évben, és nem tudtalak rendesen megvigasztalni, mikor szakítottatok Davidével, meg mikor a szülinapod volt, meg mikor... - sajnálkoztam, de Carla a szavamba vágott.

   - Ugyan már! Én se utaztam volna haza ilyen dolgok miatt. De mobilon legalább minden nap beszéltünk, és ez is valami.

   - Történt valami érdekes az elmúlt... két napban? - kérdeztem, visszaemlékezve az utolsó napra, amikor felhívtam őt Londonból.

   - Ó, semmi érdemleges. Mi itt - vagyis most már te is itt vagy -, na mindegy, szóval csak élvezzük a szünetet, eljárkálunk ide-oda, de alapjában nem sok dolog történik. Szabadság van és kész - válaszolt nevetve a vonal másik feléről. Sejtettem, hogy közben a vállát vonogatta hevesen, amitől a válláig érő barnásszőke haja ide-oda hullámzott.

 Apa kiáltozását hallottam: - Nena, megjött a pizza!

  Sóhajtottam. - Most le kell tennem, Carla. De figyelj, nincs kedved eljönni este zia Rizzo villájába Paolával? Valami vacsorát tartanak az érkezésünkre - vetettem fel az ötletet.

   - Megyünk, persze, Rizzo nénikéd már tegnap meghívott minket!

   - Tényleg? - hitetlenkedtem. - Ez jó...sőt, nagyon jó! Akkor Paola is jön, meg mittudomén, hívj még... akit... akarsz - haraptam el a mondat végét. A takaróm kiálló cérnáját húzogattam, tekertem fel az ujjamra zavartan, habár tudtam, hogy senki se lát.

   - Akit akarok - ismételte sokatmondóan.

   - Ühm...igen - motyogtam. - De most megyek kajálni. Szia..

   - Találkozunk este! Na ciao - nyomta ki a telefont.

Vajon tudta, hogy Geremiára céloztam? Igen, persze hogy tudta. De vajon tényleg akarom, hogy eljöjjön? Az előző napi kávézós beszélgetésre gondoltam Giuliával - lehet, hogy mégse akarok találkozni vele? Persze nagyon hiányzik és látni akarom. De mit mondanék neki?

 Elűztem ezeket a hülye gondolatokat az agyamból. Úgy viselkedtem, mint egy tizennégy éves kislány az első randija előtt (pedig ez nem is randi! - kiabáltam magamban).

 Kimentem a konyhába, ahol a nedves poharaktól körkörös mintázatú asztal mellett már ott ült a család, és mindenki nagy élvezettel ette a pizzát a kartondobozból.

   - Kivel beszéltél? - kérdezte anya, miközben felnyitotta az én dobozom tetejét. Olvasztott sajt és zöldfűszerek illata gőzölgött az orromba.

   - Formaggiót rendeltem, mert tudom, hogy az a kedvenced! - tájékoztatott a nővérem.
Mosolyogtam és leültem a székemre. Természetesen csak az enyémnek rövidebb az egyik lába, mint a másik, úgyhogy egy kicsit billegtem rajta.

   - Köszönöm, egy istennő vagy! - nevettem rá, és kiemeltem egy nyúlós, vékony szeletet a dobozból. - Carlával telefonáltam - feleltem anya kérdésére. - Őt meg Paolát is meghívta Rizzo néni az esti vacsira - tájékoztattam a többieket.

    - Nahát, úgy tűnik, igazán nagyszabású partira készülnek - kacagott apa. Nagyot harapott a tenger gyümölcsei pizzájából. Összeborzongtam, én valahogy sose bírtam volna polipot enni, nem igazán értettem, mit élvez rajta.

   - Marillát is elhívta - mondta Giulia. Marilla az ő legjobb barátnője volt. - Szerintem a fontosabb ismerősök mind ott lesznek - tekintett rám sokatmondóan.

 Tehát Geremia is - tudatosult bennem.

 Visszafordultam a pizzámhoz, és csak rágtam, haraptam gépiesen.


Este fél nyolc körül ismét beszálltunk a Fiatba, hogy a város északi szőlőhegyén fekvő nagynéném és nagybátyám villájába hajtsunk.
 A villa a domb oldalán helyezkedett el, körülötte szőlőlugasok és néhány méteres cédrus. A ház maga körülbelül az 1860-as években épült. A repedező, itt-ott omladozó okkersárga falakról látszott, hogy azóta nem sokszor voltak kifestve.
 Hatalmas balkonok, zsalugáterek és faragott ablakok emelték a hangulatot. 
Mikor behajtottunk az aprókavicsos úton, már hallottuk az emberek zsibongását, a magnóból bömbölő muzsikát és láttuk, hogy sokan sürgölődnek a kertben felállított műanyag asztalok körül. Néhányan húst sütöttek a grillrácson, bennük apa testvéreit, Adamót és Vittoriót ismertem fel.
   - Ciao, ciao, megjöttek a világutazók!
 Adamo hatalmas karjai szinte beterítettek, amikor megölelt.
Apa természetesen egyből beállt a fivérei mellé, és egy húslapátot vett a kezébe. Míg anya a másod-unokatestvérével, Chiarával csacsogott, addig mi Giuliával elindultunk a ház felé.
   - Ha látod Marillát valahol, akkor szólj! - mondta.
Bólogattam.
 A ház oldalában lévő piszkos ablak üvegében megnéztem magam.
Elsimítottam a virágos miniszoknyám ráncait, és megigazítottam a törtfehér, spagettipántos topomat. Beletúrtam a hajamba, miközben arra gondoltam, hogy ha az orrom nem lenne ennyire szétterülő és lapos, és a csípőm is valamivel keskenyebb lenne, akkor elmondhatnám magamról, hogy jó nő vagyok.
 Annyira elmerültem saját magam bámulásában,  hogy rendesen megijedtem, amikor valaki bentről odanyomta az orrát az ablaküveghez. Felsikoltottam és hirtelen hátraléptem a, aminek következtében megbotlottam egy kőben a telitalpú szandálommal, és csak kicsi híján nem borultam fel.
 Az alak - akiben csak akkor ismertem fel Paolát -, kinevetett.
Leporoltam magam és fejemet csóválva elnevettem magam, majd mikor Carla is felbukkant Paola feje mögött, és mindketten befelé hívtak, elindultam a bejárat felé.
  Amikor beléptem a tágas lakásba, akaratlanul is elámultam: a falon antik festmények, itt-ott gyönyörű kerámiák, hatalmas ablakok, amelyeken keresztül elém tárult a koraesti napfényben úszó szemközti tér.
  Néhány nagynéni és pár unokatestvér sürgölődött a házban, tálakat cipeltek ide-oda, olyasmiket kiáltozva egymásnak, hogy: "Annalisa, idehoznád a spagettit?" 
 Rizzo néni rengő lépésekkel sietett felém a régi, virágmintás szőnyegen át.
   - Nena, Nena, fiore! - szorított hatalmas melléhez nagyhangú nénikém. Vaskos karjai olívaolajtól illatoztak, fekete loboncába pedig egy kis darab majoránna-levél akadt.
   - Köszönjük ezt az estét, zia Rizzo!  - hadartam lelkesen. - Igazán kitettél magadért!
   - Még el se kezdődött a vacsora! - legyintett nevetve. - Gyere be a konyhába és mesélj egy kicsit! Épp felraktam főlni a pastát, nem szakadhatok el, ezekre a bakfisokra meg nem bízhatom - utalt a tizenéves unokatestvéreimre.
   - Remélem nem költötted az összes pénzed erre a vacsira - jegyeztem meg mosolyogva, miközben követtem őt a hatalmas konyhába.
 Mikor beléptünk, öt sürgölődő rokonomat láttam bent: Martinát és Nicolettát, anyai ágról való unokatestvéreimet, Luisát, aki apai ágról a nagynéném, valamint apai Roberta nagyit és Teresa keresztanyámat.
 Unokatestvéreim a  karcos asztalon zöldségeket, hagymát és paradicsomot aprítottak egy cseréptálba, nagymamám a pesto-szószt kevergette, Teresa pedig étcsokoládét darabolt a mascarpone mellé. Ahogy beléptem, minden szem felém tekintett.
   - Jaj, Nena! Kicsikém! - ölelt meg Roberta nagyi. 
Teresa és a lányok is odasereglettek körém és átkaroltak, kóstolót adtak a főlő ételekből, és olyan emberekről pletykáltak, akiket nem is ismertem.

promóció

Sziasztok lányok:)
Eszméletlenül örülök a sok sok sok kommentnek, nagyon nagyon feldobtatok, úgyhogy úgy döntöttem, holnap hozom is nektek a következő fejezetet!:)


Addig is szeretnék bejelenteni valamit: Léda barátnőmmel egy új történet írásába kezdtünk! A sztorit megtaláljátok a http://thecityofthedream.blogspot.com/ oldalon! Jó olvasást cicuskák XD :*

~~~

Nena Rosetti elhagyta Londont - viszont Lori Lowe és Tess Clearwater csak most érkezett oda!

Az alpasztori: Lori és Tess, a két jó barátnő érettségi után úgy dönt, hogy nem egyetemre mennek, hanem Londonba, egy gazdag családnál bébiszitterkedést vállalnak. Miközben beilleszkednek a nagyvárosi forgatagba, rengeteg élménnyel gazdagodnak, helyes pasikkal találkoznak, és minden filmbe illően alakul - egészen addig, míg egy ballépés következtében ki nem rúgják őket az állásukból. Mit kezdenek ezután? A bonyodalmak még csak most kezdődnek! 

hatodik fejezet

jaj lányok ezer bocsánat és kilencven sajnálom amiért későn hoztam a fejezetet :/ persze most is mondhatnék kifogásokat,de tudom senkit se érdekel hogy balatonon meg buliban voltam és 3 napig pihentem...látjátok már kezdem is. hogy telik amúgy a nyaratok? remélem jóóól:) Noss ami fontos, bevezettem egy újítást(hát nem az). de mivel már viszonylag sokan olvassátok (elméletileg) a blogot, ezért úgy döntöttem, hogy 5 kommentet el kell érni ha új fejezetet akartok. tudom ez ilyen tipikus dolog, de tényleg érdekel a véleményetek szóval ja. na mindegy. akkor mehet a menet? TÁDÁM!

Hatodik fejezet

 Másnap már kora reggel, nyolc órakor - igen, ez nekem koránnak számít - a londoni City Airport repülőtéren vártunk a becsekkolásra.

  Csak a legfontosabb cuccaink, vagyis a ruhás bőröndjeink voltak velünk. Előző nap már apa hazaszállíttatta a becsomagolt bútorokat és háztartási eszközeinket.

  Még szerencse, hogy a reptér várója fedett - odakinn ugyanis lustán szitált az eső, az utcákat pedig szürke felhő takarta el.

   - Az utolsó pillanatokban is esik - jegyezte meg anya. Bő szabású nadrágja zsebéből előhúzta a kezét és megnézte az időt a karóráján. - Elméletileg két perc múlva indul a gép.

   - Biztos késni fog - mondtam, miközben a karomon lengő kis patchwork-táskámból kikotortam a gránátalmás Labellomat. Ez a művelet viszonylag sokáig tartott, mivel a táskámban nem voltak zsebek, ezért az összes kacat - púder, korrektor, némi pénz, telefon, pótkulcscsomó és egy romantikus füzetregény (nem tehetek róla, imádom azokat az ostoba sztorikat) - ömlesztve volt benne.

   - A négyes terminálra várakozókat megkérjük, hogy foglaljanak helyet! Ismétlem: négyes terminál, kilences kapu! - harsogta a hangosbemondóból egy bizalmatlanul recsegő hang.

   - Ez a miénk! - kapott észbe apa, aki eddig a reptér büféjének prospektusát olvasta elmélyülten. Gyorsan felkaptuk a mellettünk lévő kisebb poggyászainkat és sietős léptekkel elindultunk a megadott helyre.

 A repülőgép középső ülésein kaptunk helyet, én Giulia mellett ültem, az ablak mellett. Mikor felszálltunk, a gyomrom összezsugorodott és egy kisebbfajta pánikroham kerülgetett. Az ülés karfáját markoltam görcsösen, összeszorított szemekkel. Tudtam, nem történhet semmi baj, de mégis mindig furcsa érzés kerülget, mikor a hatalmas masina megindul, dübörög és remeg.

   - Jól vagy? - nézett rám aggódva a nővérem.

   - Persze - motyogtam.

A felemelkedés pillanata - mikor a testem belenyomódik az ülés puha háttámlájába - szinte a halálom. Persze ahogy megszoktam ezt az érzést, úgy a félelem is fokozatosan eltűnt belőlem, és (többnyire) nyugodtan tudtam végigülni a leszállásig tartó utat.

  Még mielőtt a felhők fölé értünk volna, kitekintettem az ablakon. Annyira szürreális volt látni a Temze tölcsér formájú torkolatát, a londoni metropolisz egybefüggő szürkeségét és a körülölelő zöldet néhány barna folttal. Minden kisebb volt még a maketteknél is.

 Odafentről szinte hihetetlennek tűnik, hogy azokban a miniatűr, szinte beazonosíthatatlan foltocskákban lakások, boltok, sugárutak, autók és emberek milliói nyüzsögnek.

 Legalább ennyire hihetetlen, megdöbbentő és felemelő élmény volt, amikor körülbelül másfél óra múlva már az Alpok távoli hófehér csúcsait és a Garda-tó nyúlott kékjét láttam az üvegen keresztül.

   

 A közvetlen járat a milánói Linatea repülőtérre szállított, onnan pedig egy kisebb utasszállítóval repültünk a Verona melletti Villafranca Aeroportóra.

 Mikor leszálltunk a gépről, megkaptuk a csomagjainkat és kiléptünk a szabadba. Mediterrán levegő, cédrusok, hétköznapi bárányfelhők az égen, az emberek körülöttem mind olaszul beszéltek, és a reklámplakátok, prospektusok, magazinok és feliratok is mind-mind olaszul íródtak - ez annyira megnyugtató volt.

 Megint otthon!

Elővettem egy csomag mandulaillatú zsepit a zsebemből és erősen kellett pislognom és törölgetnem a szemem, hogy ne kezdjek el könnyezni.

   - Ezt is megéltük - motyogta apa elérzékenyülve, és szorosan magához vonta anyát.

   - Még  a levegő is más - mosolygott Giulia.

Mikor beszálltunk a kis Fiatunkba, és elindultunk a városba vezető terméskő fallal és tűlevelű törpefákkal beültetett úton, nosztalgikus érzés fogott el. Annyira régen jártam már itt, hogy legszívesebben minden egyes utcát, házat, fát és magnóliabokrot egyenként megcsókoltam volna. 

 Apa bekapcsolta a rádiót és vidáman Jovanotti egyik pörgős dalát dúdolta.

   - Felhívom Rizzo nénit, megkérdezem, mikor menjünk hozzájuk! - mondta anya, miközben a saját maga által varrt válltáskájában kotorászott a százéves Nokiája után kutatva. Míg ő a nagynénémmel csacsogott, én az ablak mellett elsuhanó tájat figyeltem.

 Az itáliai stílusú házak, a kis erkélyek, a parkos részek, az állandóan egymásra dudáló és előzködő autósok - ez az én otthonom.

 Fél egykor gördültünk be a Via Antonio Badile 57-es számú háza elé. Az otthonunk.

Az  egész utca középkori, szűkösen egymásra épített házak, tornyok és emeletek felújításával jött létre, és a lakások egymást érik, mint valami sorház. Mégsem tűnik réginek, csak az építési stílusa miatt.

 Mi egy kétemeletes épület második szintjén lakunk. A ház kívülről halvány levendulaszínre van festve, az ablakkeretek, redőnyök, zsaluk és ajtók pedig törtfehérre. Van egy pici hátsókert, amin az alattunk lakó középkorú házaspárral osztozunk.

  Garázs híján apa a bejárat elé parkolt a Fiattal. Míg anya kulcscsomóját kereste a táskájában, Giulia és én  felnyitottuk a csomagtartót és kezünkbe vettük a csomagokat.

 A szemben lévő lakásból sülő hús és oregánó illata terjengett, egy másik, mellettünk álló házból pedig hangos kiabálások szűrődtek ki. Néhányan beszélgetve, páran kézenfogva járkáltak fel-alá az utcában; a szembe-szomszédunk, az idős Signora Maria pedig a kapuja előtt ücsörgött egy műanyag széken és újságot olvasott.

   - Buongiorno, Maria néni! - köszöntük a nővéremmel.

   - Rosettiék? - emelte fel a fejét meglepetten. Ezüstös haját szigorú kontyba kötötte, napcserzette bőrét pedig egy egyszerű vászonruhával takarta. - Hazajöttetek? - pattant fel.

   - Igen, és most már maradunk is! - mosolygott Giulia.

  - Nem is tudom, mivel etethettek leányok, de jól megnőttetek! - egyenként megpuszilta mindkettőnk arcát. - Gyertek be, sütöttem túrótortát!

   - Talán kicsit később, de még be se pakoltunk - hárítottam el a meghívást kedvesen. - Egyébként jól tetszik lenni?

   - Én jól, persze hogy jól! Viszont szegény volt alsó-szomszédotok nincs jól... - fogta a fejét szomorúan.

   - Miért? - érdeklődött Giulia meglepetten, miközben a fehérneműket tartalmazó poggyászt lóbálta.

   - Jaj...szegény Sigismondo még a télen gutaütést kapott, nem tudtak már segíteni rajta. A felesége, Iva pedig még akkor elköltözött a fiához Sienába. A házrészt is csak most tudta eladni, néhány hete költöztek be az új lakók.

   - Nahát. Ez szomorú - fancsalodtam el. Kedveltem az alattunk lakó házaspárt, rendes emberek voltak, és sajnáltam a bácsit.

   - Majd mondjatok egy imát a lelkéért! - kötötte a lelkünkre Maria néni.

   - Természetesen - fogadkozott Giulia, én pedig bólogattam.

   - És az új szomszédok milyenek? - kérdeztem.

   - Nagyon zajos népség...fiatalok! - legyintett a néni.

Ekkora pa hangját hallottuk a lakásunk bejáratából, a nevünket kiabálta. Valószínűleg a bepakoláshoz kellettünk.

   - Később találkozunk, további szép napot! Arrivederci! - köszöntünk el.

Odasétáltam a kocsihoz és kezembe vettem két bőröndöt. A kerekek nagyokat koppantak, míg elértem az ajtóig. Ahogy beléptem a házba, megcsapott a hűvös levegő és a dohos, fás szag. Mélyet szippantotta, annyira hiányzott már ez az illat! Az előtérből egy sötétbarna, szálkás ajtó nyílt a szomszédok lakásába, valamint egy falépcső az emeletre, ahonnan a mi lakásunk ajtaja nyílt. Meglódítottam a bőröndöket a lépcsőn felfele, a kerekek apró barázdákat véstek a puha fába.

 Úgy figyeltem meg az okkersárga falakat, mintha még sose lett volna részem ilyen látványban. 

 Ahogy kinyitottam a kilincset és beléptem az ajtón, otthonillat csapott meg. Tölgyfabútorok, olajfesték, pamut és fűszerszag. Egész meglepődtem, hogy a bútoraink már fel voltak állítva - de aztán rájöttem, hogy azokat egy nappal korábban hazaszállíttattuk, és apa öccse meg bátyja, Adamo És Vittorio már berendezte a lakást az érkezésünkre. Habár néhány dolog nem egészen ott volt, ahol eredetileg, de ez nem is igazán számított.

 Anya már a fürdőszobában pakolgatta a nesszeszere tartalmát, apa pedig a gitárját kereste.

 Elsétáltam a nappali és a vécé kopott fenyőajtajai előtt - és rátettem a kezem a szobám rézkilincsére. Mikor beléptem, kiabálni támadt kedvem - persze a jó értelemben.

 Az ágyam már fel volt állítva az ablak mellett (eredeti helye a szoba másik felében volt, de nem érdekelt). A ruhásszekrényem a sarokban tornyosult, az összekaristolt íróasztalom mellette kapott helyet. A világos színű hajópadlóra anya egyik csomózott rongyszőnyegét fektették, a karamellszínű falakon lévő szögeke egyelőre üresen álltak, arra várva, hogy képeket aggasszunk rájuk.

 Belevetettem magam az ágyam apró mintás takarójába és boldog mosollyal meredtem a plafonon húzódó repedésre.

   - Milyen újra itthon? - nyitott be anya sugárzó arccal

   - Eszméletlen. Hihetetlen. Nagyon jó! - ültem fel nevetve. Anya mosolyogva lehuppant mellém az ágyra.

   - Csak most jöttem rá, mennyire hiányzott ez a ház...ez az utca ez a kilátás. Most, hogy itthon vagyunk.

   - Nekem is ilyesmi érzésem van - bólogattam. Néhány áramosodott hajtincsem rakoncátlanul lebegett a fejem körül. Beletúrtam a hajamba, hogy kicsit helyre hozzam. - Hallottad, hogy új szomszédaink vannak?

   - Ó, nem - lepődött meg anya. - Azt igen, hogy Signore Sigismondo meghalt, de nem tudtam, hogy sikerült eladni a lakást. Találkoztál már velük?

   - Nem  - ráztam meg a fejem -, de Signora Maria azt mondta, fiatalok.

   - Reméljük jóban lesztek - mosolyodott el anya, miközben az arab mintás fülbevalójával játszott. - Most visszamegyek pakolni. Szerintem lassan te is elkezdheted! Giulia ebédre pizzát rendel. - tette hozzá, és könnyed, hangtalan létekkel kisétált a szobámból.

 Kicipzároztam az egyik bőröndöt, de úgy is hagytam. Semmi kedvem nem volt ruhákat hajtogatni vagy fogasra akasztgatni őket. Inkább a mobilom után kutattam az ömlesztett retikülömben. Carla harmadik csengetésre vette fel.

   - Halló? Te vagy az, Nena? - szólt bele vidáman.

   - Igen - válaszoltam izgatottan. - És végre valahára itthon vagyok!!!!

ötödik fejezet

sziasztok! bocsánat a késésért , de osztálykiránduláson voltam. remélem azért megérte várni, vagyis nem tudom de na mindegy... ti hogy vagytok? remélem mindenki jól és felkészültetek az újabb fejezetre. ez kicsit agyalósabb, beszélgetősebb rész lett, de azért remélem tetszeni fog. a következőkben (nemsokára) beindul a sztori. ígérem! :) addig is csóközön és egyebek. kommenteket megint kérek, bár a fejezet hát nem is tudom. döntsétek el ti!;D

Ötödik fejezet

 Délután négyre fejeztük be a teljes lakás dobozokba rámolását. Szinte rá sem lehetett ismerni az addig kacatokkal telezsúfolt lakásunkra, amely minden sarokban rejtett valami oda nem illő tárgyat - egy darab mozaik a tálalószekrényben, nagymamám gyöngysora az arclemosók között - most viszont csak a telepakolt kartondobozok, a zsúfolásig megtöltött bőröndök emlékeztettek arra, hogy ez néhány órája még egy belakott otthon volt.

  Apa szétszerelte az antik íróasztalomat, ahogy a szúette szekrényemet és a faragott ágyamat is - csak egy matrac volt elhelyezve a padlóra erre az utolsó londoni éjszakára.

A falak tojássárgája üresen meredezett, mindenhol csupasz falak, mellettük feltornyozott kartondobozok hegyei. Az egész otthontalannak és barátságtalannak hatott.

    - Tisztára kifáradtam! - nyújtózkodott Giulia a konyha sötétbarna kövein ücsörögve. Rendezetlenül felcsatolta a bubira vágott ébenfekete tincseit.

     - Most már rendesen taszít ez az üresség. Örülök, hogy nem kell több napot ebben a házban eltöltenem, berendezés meg minden nélkül - huppantam le mellé.

 Az eddig annyira hangulatos konyhánkat is eluralták a dobozok.

    - Azért nem bántad meg ezt az évet, ugye? - nézett rám a nővérem sötét bogárszemeivel.

   - Nem. Kellett, hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott kerékvágásból, hogy... - elhallgattam, mert nem tudtam befejezni a mondatot. Nem tudtam, mivel lehetne.

    - Nagyon hosszú idő! Egy év! Basszus! - felnevetett én pedig elmosolyodtam. - Gondolj arra, hogy holnap már mindenhol,akárhová lépünk beszélhetünk olaszul, nem csak otthon! Nem kell majd ezeken a nyelvtörő angol szavakon törni a fejünket - vigyorgott.

    - Ne is mondd! És végre rendes kávét ihatunk!

    - És finom pizzát ehetünk! - nevetett fel Giulia. Nevetés közben az orrát felhúzza, és ezáltal a kacagása kicsit röfögésszerű.

    - Nem mintha ezek a kulináris dolgok lennének a legfontosabbak - sóhajtotta.

 Biztatóan és megértően húztam el a számat.

Én is jól tudtam, és Giulia is, hogy egyáltalán nem a finom pizza hiányzik a legjobban... Neki minden bizonnyal Mauro, akivel tavaly épp komolyra fordult a viszonyuk (vagyis egy pár voltak). Nekem pedig...? Nos, nem mondhatnám, hogy Geremia meg az én viszonyom is komolyra fordulóban lett volna (tekintve, hogy a) még csak nem is jutottunk tovább a csókolózásnál és b) nem is jártunk). Talán bele kellene nyugodnom, hogy ez tényleg csak "kavarás" volt, ahogy Paola is mondta?

    - Szerinted mi lesz, ha hazamegyünk? - tette fel a nagy kérdést a nővérem. Törökülésben ültünk miközben apa gitározásának tompa hangjai szűrődtek ki a szomszéd szobából. Körülbelül ötvenedszerre kezdett neki a Here Comes The Sun-nak.

    - Őszintén? - néztem rá, ő pedig bólintott. - Te meg Mauro újra együtt lesztek, összeházasodtok és születik öt gyereketek! - Giulia felnevetett. - Közben én... - elgondolkodva mintákat rajzoltam  az ujjammal a konyhakőre. - Na, hogy velem mi lesz, arról tényleg fogalmam sincs!

    - Biztos vagyok benne, hogy te is tökre boldog leszel és minden hétvégén eljárogatsz majd partizni, Geremiával megint egymásra találtok majd, aztán kábé húsz év múlva végre valahára kimondjátok, hogy együtt vagytok! - viccelődött.

    - Hjahh - húztam el szarkasztikus mosolyra a számat.

    - Mire gondolsz? - fürkészte az arcomat.

  - Nem tudom. Sokmindenre. Arra, hogy ideje lenne kihúzni Geremiát a hosszú távú jövőmből, mert túlságosan megbízhatatlan - válaszoltam kelletlenül.

    - Soha ne mondd, hogy soha - tekintett rám jelentőségteljesen.

    - Egy szóval se említettem ilyesmit.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett, az üres konyhában a meszelt falnak dőlve, majd a nővérem kedvesen megszólalt: - Nem megyünk el sétálni? Még egyszer utoljára Londonban.

 Majdnem félóra múlva már a Crawford Street vörös téglás, brit stílusú épületei között ballgatunk, a The Beehive nevű hangulatos angol kávézót keresve.

 A kávéház egy helyes kis épület volt, a téglafalait borostyán nőtte be, a réz betűkből kirakott logó mellett pedig tizenkilencedik századi vaslámpák függtek.

 A teraszon foglaltunk helyet, ahol kovácsoltvas asztalok és székek voltak elrendezve. Június révén az idő i szikrázott, felhőnek nyomát se lehetett látni az égen, ami az esőről és ködről híres Angliában igencsak biztatónak tudható be.

 Én jegesteát rendeltem, Giulia pedig, mint megrögzött koffeinfüggő, kapucsínót.

    - Áhh, azért örülök, hogy eljutottam Londonba - mosolyodott el, miközben beledobta a kockacukrot a csészéjébe. Ahogy az belehullott, a kávé úgy hullámzott, mint mikor kavicsot hajítanak egy tóba.

  - Így sokkal könnyebb lesz letenni a nyelvvizsgát - értettem egyet. Piros csíkos szívószálammal megkevertem az üdítőmet - a jégkockák alig hallhatóan összekoccantak.

    - Jövőre nekifutsz?

    - Muszáj lesz. ár szerintem szinte minden osztálytársamnak megvan, kivéve engem.

    - Ami késik, nem múlik. Így legalább 99%-osat fogsz csinálni  - mosolyodott el a nővérem, miközben feljebb tolta a homlokán ülő napszemüvegét. - Mindegy. Te egyáltalán elhiszed ezt? Holnap otthon.

 Hunyorogtam, mert a nap épp belesütött a szemembe. - Nagyon bizarr! - bólogattam. - Bár  remélem Rizzo néni nem csap majd túl nagy banzájt.

  Rizzo nagynéném, apa nővére tipikus nagyhangú, terebélyes olasz asszony, aki, ha valami esemény történik, hajlamos óriási lakomákat csapni és meginvitálni az összes barátot, rokont, unokatestvért, nagybácsit, nagyszülőt, sógort....
    - Én nem bánnám! - nevetett fel Giulia hasára szorított kézzel imitálva. - Olyan éhesek leszünk, mire hazaérünk, becuccolunk, satöbbi..
    - A repülőút mindössze két órás - ráncoltam a szemöldökömet.
    - Jaj, mindegy! - legyintett. - Éhesek leszünk és kész!
Kacagtam és belekortyoltam a jegesteába.
    - Szerinted az otthoni barátainkat is meghívja?
    - Gondolom. Nem tudom. Elsősorban nyilván családi dolog. Ha a haverok nem lesznek ott, hát majd másnap találkozok velük - elgondolkodva kavargatta a sűrű, csokolédészínű italát. - Szerinted?
    - Nem tudom.
Barátok... sok embert ismerek és többségükkel jóban is vagyok, de mégis csak kevesüket mondhatom a barátaimnak.
 Lehajtotam a fejem és a körömágyamat kezdtem vizsgálni. Fehér foltok pettyezték a nagy műgonddal kocka alakúra reszelt körmeimet.
  Carla Moretti a barátnőm, benne tényleg megbízom és tudom, hogy őrá bármikor számíthatok, akármilyen gondom is akad. Ezalatt az egy év alatt is szinte minden nap telefonáltunk, és mindenről beszámoltunk egymásnak.
  Paola Sargentini is a barátnőm, bár annyira nem ismerem régóta, mert csak két éve költözött Veronába a családjával (a furcsa Peruggia-i akcentusa még mindig érzékelhető a beszédén). Ő olyan lány, aki mindig képes vidámságot varázsolni a társaságba.
 És persze ott van Geremia. Haha. Az úgynevezett legjobb barátom - talán kicsit több is. Ha otthon leszünk ,ez a téma megint aktuálissá fog válni , megint forgolódhatok majd a paplan alatt éjszakánként álmatlanul, azon agyalva hogy miért? Miért érzem úgy, mintha egy ócska romantikus filmbe kerültem volna? És mégis miért érzem azt, hogy mégsem annyira ponyvaregényes...nagyon nem!
 A mi filmünkben nincsenek csöpögős "szeretlek"-suttogások, vagy "ó, én szerelmem"-felkiáltások - mert magunk sem tudjuk igazán, hogy tényleg ezt érezzük-e. És mégis, miért van emiatt egyfajta hiányérzetem, irigységem (bár nem tudom megmondani, pontosan kire) és összezavarodottságom?
   - Hahó ! - csettintett Giulia a szemem elé.
   - Bocs, elgondolkodtam - ráztam meg a fejem. Éjfekete loknijaim egymáshoz ütődtek.
   - Azt látom! És mire jutottál?
   - Hmm... lehet, hogy jobb lenne a  barátokkal csak a következő nap találkozni.
 A nővérem sokatmondóan meredt rám. Észrevettem, hogy a szemei nem csak egyszerűen olyanok, mint a szarvasbogarak csillogó kitinpáncélja, de van benne egy aranyszínű szál, ami úgy tekeredik fekete pupillája köré, mint egy anakonda az áldozata köré.
    - Vagy csak szeretnéd elodázni a találkozást?
A szája szinte alig mozgott, amikor ezt kimondta, de én hallottam és ösztönösen védekező pozíciót vettem fel.
    - Nem...dehogy... ez nem... ez logikátlan! - motyogtam.
    - Ezt nem rosszból mondtam, Nena! - nyugtatott a nővérem mosolyogva. - Csak magamból indultam ki. Mert én bevallom, igenis parázok attól, hogy milyen lesz látni Maurót, hogy miket fog mondani, hogy fog viselkedni, miket fog csinálni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik majd ez a kapcsolat - és őszintén megmondom, kicsit be vagyok szarva! - vallotta be, majd hátrahanyatlott a kovácsoltvas széken, míg én elnevettem magam.
    - Hát, lehet, talán, egy kicsit... na jó, szóval nagyon  be vagyok tojva! - vigyorodtam el, miközben az elhasználódott poháralátéttel játszottam. A mosolyom azonban hamar lefagyott az arcomról. - Mert mi van ha... nem, ez nem is feltételezés, ez száz százalék ,hogy Geremia nem volt egyedül ezalatt az éve alatt. És oké, persze, vágom, hogy soha nem jártunk, és sose mondtuk, hogy együtt lennénk vagy mi, tehát nem is tilthattuk meg egymásnak, hogy másokkal találkozgassunk, és tudom, hogy én majdnem egy évig több mint ezer kilométerre voltam, és azt is tudom, hogy Geremia fiú és vannak..öö..szükségletei...
 Az egyik bordó szalvéta szélét tépkedtem idegesen és zavarban, ami szépen összehajtogatva feküdt az abroszon.
    - De nem akarod megtudni, hogy ez tényleg meg is történt - fejezte be a mondatot helyettem Giulia. Bólintottam. - Bennem is van egy ilyen érzés, mert hát Mauro hasonlít Geremiára, mármint a lányok körében ő is eléggé...khm, népszerű - sóhajtotta. - Épp csak elkezdtünk járni, és már húztunk is el az országból. Mi  a francot csináljak, ha otthon majd látom valami ribanccal hetyegni? - indulatosan kihörpintette a maradék kapucsínóját a csészéből.
 Nyugtatóan rátettem a kezem az övére.
    - Ne aggódj, Giuli! Neked még mindig könnyebb. Te legalább tudod, mi volt köztetek.  Ti már jártatok. Összetartoztatok. De mi? - tártam szét a karjaimat tanácstalanul.
  A nővérem kicsit nyugodtabban szólalt meg: - Szerelmesek voltatok?
    - Fogalmam sincs - feleltem őszintén.
   - És te? Te szeretted? Vagy szereted még mindig? A saját dolgaiddal legalább tisztában kéne lenned.
   - Nem tudom. Lehet. Azt hiszem.