hatodik fejezet

jaj lányok ezer bocsánat és kilencven sajnálom amiért későn hoztam a fejezetet :/ persze most is mondhatnék kifogásokat,de tudom senkit se érdekel hogy balatonon meg buliban voltam és 3 napig pihentem...látjátok már kezdem is. hogy telik amúgy a nyaratok? remélem jóóól:) Noss ami fontos, bevezettem egy újítást(hát nem az). de mivel már viszonylag sokan olvassátok (elméletileg) a blogot, ezért úgy döntöttem, hogy 5 kommentet el kell érni ha új fejezetet akartok. tudom ez ilyen tipikus dolog, de tényleg érdekel a véleményetek szóval ja. na mindegy. akkor mehet a menet? TÁDÁM!

Hatodik fejezet

 Másnap már kora reggel, nyolc órakor - igen, ez nekem koránnak számít - a londoni City Airport repülőtéren vártunk a becsekkolásra.

  Csak a legfontosabb cuccaink, vagyis a ruhás bőröndjeink voltak velünk. Előző nap már apa hazaszállíttatta a becsomagolt bútorokat és háztartási eszközeinket.

  Még szerencse, hogy a reptér várója fedett - odakinn ugyanis lustán szitált az eső, az utcákat pedig szürke felhő takarta el.

   - Az utolsó pillanatokban is esik - jegyezte meg anya. Bő szabású nadrágja zsebéből előhúzta a kezét és megnézte az időt a karóráján. - Elméletileg két perc múlva indul a gép.

   - Biztos késni fog - mondtam, miközben a karomon lengő kis patchwork-táskámból kikotortam a gránátalmás Labellomat. Ez a művelet viszonylag sokáig tartott, mivel a táskámban nem voltak zsebek, ezért az összes kacat - púder, korrektor, némi pénz, telefon, pótkulcscsomó és egy romantikus füzetregény (nem tehetek róla, imádom azokat az ostoba sztorikat) - ömlesztve volt benne.

   - A négyes terminálra várakozókat megkérjük, hogy foglaljanak helyet! Ismétlem: négyes terminál, kilences kapu! - harsogta a hangosbemondóból egy bizalmatlanul recsegő hang.

   - Ez a miénk! - kapott észbe apa, aki eddig a reptér büféjének prospektusát olvasta elmélyülten. Gyorsan felkaptuk a mellettünk lévő kisebb poggyászainkat és sietős léptekkel elindultunk a megadott helyre.

 A repülőgép középső ülésein kaptunk helyet, én Giulia mellett ültem, az ablak mellett. Mikor felszálltunk, a gyomrom összezsugorodott és egy kisebbfajta pánikroham kerülgetett. Az ülés karfáját markoltam görcsösen, összeszorított szemekkel. Tudtam, nem történhet semmi baj, de mégis mindig furcsa érzés kerülget, mikor a hatalmas masina megindul, dübörög és remeg.

   - Jól vagy? - nézett rám aggódva a nővérem.

   - Persze - motyogtam.

A felemelkedés pillanata - mikor a testem belenyomódik az ülés puha háttámlájába - szinte a halálom. Persze ahogy megszoktam ezt az érzést, úgy a félelem is fokozatosan eltűnt belőlem, és (többnyire) nyugodtan tudtam végigülni a leszállásig tartó utat.

  Még mielőtt a felhők fölé értünk volna, kitekintettem az ablakon. Annyira szürreális volt látni a Temze tölcsér formájú torkolatát, a londoni metropolisz egybefüggő szürkeségét és a körülölelő zöldet néhány barna folttal. Minden kisebb volt még a maketteknél is.

 Odafentről szinte hihetetlennek tűnik, hogy azokban a miniatűr, szinte beazonosíthatatlan foltocskákban lakások, boltok, sugárutak, autók és emberek milliói nyüzsögnek.

 Legalább ennyire hihetetlen, megdöbbentő és felemelő élmény volt, amikor körülbelül másfél óra múlva már az Alpok távoli hófehér csúcsait és a Garda-tó nyúlott kékjét láttam az üvegen keresztül.

   

 A közvetlen járat a milánói Linatea repülőtérre szállított, onnan pedig egy kisebb utasszállítóval repültünk a Verona melletti Villafranca Aeroportóra.

 Mikor leszálltunk a gépről, megkaptuk a csomagjainkat és kiléptünk a szabadba. Mediterrán levegő, cédrusok, hétköznapi bárányfelhők az égen, az emberek körülöttem mind olaszul beszéltek, és a reklámplakátok, prospektusok, magazinok és feliratok is mind-mind olaszul íródtak - ez annyira megnyugtató volt.

 Megint otthon!

Elővettem egy csomag mandulaillatú zsepit a zsebemből és erősen kellett pislognom és törölgetnem a szemem, hogy ne kezdjek el könnyezni.

   - Ezt is megéltük - motyogta apa elérzékenyülve, és szorosan magához vonta anyát.

   - Még  a levegő is más - mosolygott Giulia.

Mikor beszálltunk a kis Fiatunkba, és elindultunk a városba vezető terméskő fallal és tűlevelű törpefákkal beültetett úton, nosztalgikus érzés fogott el. Annyira régen jártam már itt, hogy legszívesebben minden egyes utcát, házat, fát és magnóliabokrot egyenként megcsókoltam volna. 

 Apa bekapcsolta a rádiót és vidáman Jovanotti egyik pörgős dalát dúdolta.

   - Felhívom Rizzo nénit, megkérdezem, mikor menjünk hozzájuk! - mondta anya, miközben a saját maga által varrt válltáskájában kotorászott a százéves Nokiája után kutatva. Míg ő a nagynénémmel csacsogott, én az ablak mellett elsuhanó tájat figyeltem.

 Az itáliai stílusú házak, a kis erkélyek, a parkos részek, az állandóan egymásra dudáló és előzködő autósok - ez az én otthonom.

 Fél egykor gördültünk be a Via Antonio Badile 57-es számú háza elé. Az otthonunk.

Az  egész utca középkori, szűkösen egymásra épített házak, tornyok és emeletek felújításával jött létre, és a lakások egymást érik, mint valami sorház. Mégsem tűnik réginek, csak az építési stílusa miatt.

 Mi egy kétemeletes épület második szintjén lakunk. A ház kívülről halvány levendulaszínre van festve, az ablakkeretek, redőnyök, zsaluk és ajtók pedig törtfehérre. Van egy pici hátsókert, amin az alattunk lakó középkorú házaspárral osztozunk.

  Garázs híján apa a bejárat elé parkolt a Fiattal. Míg anya kulcscsomóját kereste a táskájában, Giulia és én  felnyitottuk a csomagtartót és kezünkbe vettük a csomagokat.

 A szemben lévő lakásból sülő hús és oregánó illata terjengett, egy másik, mellettünk álló házból pedig hangos kiabálások szűrődtek ki. Néhányan beszélgetve, páran kézenfogva járkáltak fel-alá az utcában; a szembe-szomszédunk, az idős Signora Maria pedig a kapuja előtt ücsörgött egy műanyag széken és újságot olvasott.

   - Buongiorno, Maria néni! - köszöntük a nővéremmel.

   - Rosettiék? - emelte fel a fejét meglepetten. Ezüstös haját szigorú kontyba kötötte, napcserzette bőrét pedig egy egyszerű vászonruhával takarta. - Hazajöttetek? - pattant fel.

   - Igen, és most már maradunk is! - mosolygott Giulia.

  - Nem is tudom, mivel etethettek leányok, de jól megnőttetek! - egyenként megpuszilta mindkettőnk arcát. - Gyertek be, sütöttem túrótortát!

   - Talán kicsit később, de még be se pakoltunk - hárítottam el a meghívást kedvesen. - Egyébként jól tetszik lenni?

   - Én jól, persze hogy jól! Viszont szegény volt alsó-szomszédotok nincs jól... - fogta a fejét szomorúan.

   - Miért? - érdeklődött Giulia meglepetten, miközben a fehérneműket tartalmazó poggyászt lóbálta.

   - Jaj...szegény Sigismondo még a télen gutaütést kapott, nem tudtak már segíteni rajta. A felesége, Iva pedig még akkor elköltözött a fiához Sienába. A házrészt is csak most tudta eladni, néhány hete költöztek be az új lakók.

   - Nahát. Ez szomorú - fancsalodtam el. Kedveltem az alattunk lakó házaspárt, rendes emberek voltak, és sajnáltam a bácsit.

   - Majd mondjatok egy imát a lelkéért! - kötötte a lelkünkre Maria néni.

   - Természetesen - fogadkozott Giulia, én pedig bólogattam.

   - És az új szomszédok milyenek? - kérdeztem.

   - Nagyon zajos népség...fiatalok! - legyintett a néni.

Ekkora pa hangját hallottuk a lakásunk bejáratából, a nevünket kiabálta. Valószínűleg a bepakoláshoz kellettünk.

   - Később találkozunk, további szép napot! Arrivederci! - köszöntünk el.

Odasétáltam a kocsihoz és kezembe vettem két bőröndöt. A kerekek nagyokat koppantak, míg elértem az ajtóig. Ahogy beléptem a házba, megcsapott a hűvös levegő és a dohos, fás szag. Mélyet szippantotta, annyira hiányzott már ez az illat! Az előtérből egy sötétbarna, szálkás ajtó nyílt a szomszédok lakásába, valamint egy falépcső az emeletre, ahonnan a mi lakásunk ajtaja nyílt. Meglódítottam a bőröndöket a lépcsőn felfele, a kerekek apró barázdákat véstek a puha fába.

 Úgy figyeltem meg az okkersárga falakat, mintha még sose lett volna részem ilyen látványban. 

 Ahogy kinyitottam a kilincset és beléptem az ajtón, otthonillat csapott meg. Tölgyfabútorok, olajfesték, pamut és fűszerszag. Egész meglepődtem, hogy a bútoraink már fel voltak állítva - de aztán rájöttem, hogy azokat egy nappal korábban hazaszállíttattuk, és apa öccse meg bátyja, Adamo És Vittorio már berendezte a lakást az érkezésünkre. Habár néhány dolog nem egészen ott volt, ahol eredetileg, de ez nem is igazán számított.

 Anya már a fürdőszobában pakolgatta a nesszeszere tartalmát, apa pedig a gitárját kereste.

 Elsétáltam a nappali és a vécé kopott fenyőajtajai előtt - és rátettem a kezem a szobám rézkilincsére. Mikor beléptem, kiabálni támadt kedvem - persze a jó értelemben.

 Az ágyam már fel volt állítva az ablak mellett (eredeti helye a szoba másik felében volt, de nem érdekelt). A ruhásszekrényem a sarokban tornyosult, az összekaristolt íróasztalom mellette kapott helyet. A világos színű hajópadlóra anya egyik csomózott rongyszőnyegét fektették, a karamellszínű falakon lévő szögeke egyelőre üresen álltak, arra várva, hogy képeket aggasszunk rájuk.

 Belevetettem magam az ágyam apró mintás takarójába és boldog mosollyal meredtem a plafonon húzódó repedésre.

   - Milyen újra itthon? - nyitott be anya sugárzó arccal

   - Eszméletlen. Hihetetlen. Nagyon jó! - ültem fel nevetve. Anya mosolyogva lehuppant mellém az ágyra.

   - Csak most jöttem rá, mennyire hiányzott ez a ház...ez az utca ez a kilátás. Most, hogy itthon vagyunk.

   - Nekem is ilyesmi érzésem van - bólogattam. Néhány áramosodott hajtincsem rakoncátlanul lebegett a fejem körül. Beletúrtam a hajamba, hogy kicsit helyre hozzam. - Hallottad, hogy új szomszédaink vannak?

   - Ó, nem - lepődött meg anya. - Azt igen, hogy Signore Sigismondo meghalt, de nem tudtam, hogy sikerült eladni a lakást. Találkoztál már velük?

   - Nem  - ráztam meg a fejem -, de Signora Maria azt mondta, fiatalok.

   - Reméljük jóban lesztek - mosolyodott el anya, miközben az arab mintás fülbevalójával játszott. - Most visszamegyek pakolni. Szerintem lassan te is elkezdheted! Giulia ebédre pizzát rendel. - tette hozzá, és könnyed, hangtalan létekkel kisétált a szobámból.

 Kicipzároztam az egyik bőröndöt, de úgy is hagytam. Semmi kedvem nem volt ruhákat hajtogatni vagy fogasra akasztgatni őket. Inkább a mobilom után kutattam az ömlesztett retikülömben. Carla harmadik csengetésre vette fel.

   - Halló? Te vagy az, Nena? - szólt bele vidáman.

   - Igen - válaszoltam izgatottan. - És végre valahára itthon vagyok!!!!