ötödik fejezet

sziasztok! bocsánat a késésért , de osztálykiránduláson voltam. remélem azért megérte várni, vagyis nem tudom de na mindegy... ti hogy vagytok? remélem mindenki jól és felkészültetek az újabb fejezetre. ez kicsit agyalósabb, beszélgetősebb rész lett, de azért remélem tetszeni fog. a következőkben (nemsokára) beindul a sztori. ígérem! :) addig is csóközön és egyebek. kommenteket megint kérek, bár a fejezet hát nem is tudom. döntsétek el ti!;D

Ötödik fejezet

 Délután négyre fejeztük be a teljes lakás dobozokba rámolását. Szinte rá sem lehetett ismerni az addig kacatokkal telezsúfolt lakásunkra, amely minden sarokban rejtett valami oda nem illő tárgyat - egy darab mozaik a tálalószekrényben, nagymamám gyöngysora az arclemosók között - most viszont csak a telepakolt kartondobozok, a zsúfolásig megtöltött bőröndök emlékeztettek arra, hogy ez néhány órája még egy belakott otthon volt.

  Apa szétszerelte az antik íróasztalomat, ahogy a szúette szekrényemet és a faragott ágyamat is - csak egy matrac volt elhelyezve a padlóra erre az utolsó londoni éjszakára.

A falak tojássárgája üresen meredezett, mindenhol csupasz falak, mellettük feltornyozott kartondobozok hegyei. Az egész otthontalannak és barátságtalannak hatott.

    - Tisztára kifáradtam! - nyújtózkodott Giulia a konyha sötétbarna kövein ücsörögve. Rendezetlenül felcsatolta a bubira vágott ébenfekete tincseit.

     - Most már rendesen taszít ez az üresség. Örülök, hogy nem kell több napot ebben a házban eltöltenem, berendezés meg minden nélkül - huppantam le mellé.

 Az eddig annyira hangulatos konyhánkat is eluralták a dobozok.

    - Azért nem bántad meg ezt az évet, ugye? - nézett rám a nővérem sötét bogárszemeivel.

   - Nem. Kellett, hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott kerékvágásból, hogy... - elhallgattam, mert nem tudtam befejezni a mondatot. Nem tudtam, mivel lehetne.

    - Nagyon hosszú idő! Egy év! Basszus! - felnevetett én pedig elmosolyodtam. - Gondolj arra, hogy holnap már mindenhol,akárhová lépünk beszélhetünk olaszul, nem csak otthon! Nem kell majd ezeken a nyelvtörő angol szavakon törni a fejünket - vigyorgott.

    - Ne is mondd! És végre rendes kávét ihatunk!

    - És finom pizzát ehetünk! - nevetett fel Giulia. Nevetés közben az orrát felhúzza, és ezáltal a kacagása kicsit röfögésszerű.

    - Nem mintha ezek a kulináris dolgok lennének a legfontosabbak - sóhajtotta.

 Biztatóan és megértően húztam el a számat.

Én is jól tudtam, és Giulia is, hogy egyáltalán nem a finom pizza hiányzik a legjobban... Neki minden bizonnyal Mauro, akivel tavaly épp komolyra fordult a viszonyuk (vagyis egy pár voltak). Nekem pedig...? Nos, nem mondhatnám, hogy Geremia meg az én viszonyom is komolyra fordulóban lett volna (tekintve, hogy a) még csak nem is jutottunk tovább a csókolózásnál és b) nem is jártunk). Talán bele kellene nyugodnom, hogy ez tényleg csak "kavarás" volt, ahogy Paola is mondta?

    - Szerinted mi lesz, ha hazamegyünk? - tette fel a nagy kérdést a nővérem. Törökülésben ültünk miközben apa gitározásának tompa hangjai szűrődtek ki a szomszéd szobából. Körülbelül ötvenedszerre kezdett neki a Here Comes The Sun-nak.

    - Őszintén? - néztem rá, ő pedig bólintott. - Te meg Mauro újra együtt lesztek, összeházasodtok és születik öt gyereketek! - Giulia felnevetett. - Közben én... - elgondolkodva mintákat rajzoltam  az ujjammal a konyhakőre. - Na, hogy velem mi lesz, arról tényleg fogalmam sincs!

    - Biztos vagyok benne, hogy te is tökre boldog leszel és minden hétvégén eljárogatsz majd partizni, Geremiával megint egymásra találtok majd, aztán kábé húsz év múlva végre valahára kimondjátok, hogy együtt vagytok! - viccelődött.

    - Hjahh - húztam el szarkasztikus mosolyra a számat.

    - Mire gondolsz? - fürkészte az arcomat.

  - Nem tudom. Sokmindenre. Arra, hogy ideje lenne kihúzni Geremiát a hosszú távú jövőmből, mert túlságosan megbízhatatlan - válaszoltam kelletlenül.

    - Soha ne mondd, hogy soha - tekintett rám jelentőségteljesen.

    - Egy szóval se említettem ilyesmit.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett, az üres konyhában a meszelt falnak dőlve, majd a nővérem kedvesen megszólalt: - Nem megyünk el sétálni? Még egyszer utoljára Londonban.

 Majdnem félóra múlva már a Crawford Street vörös téglás, brit stílusú épületei között ballgatunk, a The Beehive nevű hangulatos angol kávézót keresve.

 A kávéház egy helyes kis épület volt, a téglafalait borostyán nőtte be, a réz betűkből kirakott logó mellett pedig tizenkilencedik századi vaslámpák függtek.

 A teraszon foglaltunk helyet, ahol kovácsoltvas asztalok és székek voltak elrendezve. Június révén az idő i szikrázott, felhőnek nyomát se lehetett látni az égen, ami az esőről és ködről híres Angliában igencsak biztatónak tudható be.

 Én jegesteát rendeltem, Giulia pedig, mint megrögzött koffeinfüggő, kapucsínót.

    - Áhh, azért örülök, hogy eljutottam Londonba - mosolyodott el, miközben beledobta a kockacukrot a csészéjébe. Ahogy az belehullott, a kávé úgy hullámzott, mint mikor kavicsot hajítanak egy tóba.

  - Így sokkal könnyebb lesz letenni a nyelvvizsgát - értettem egyet. Piros csíkos szívószálammal megkevertem az üdítőmet - a jégkockák alig hallhatóan összekoccantak.

    - Jövőre nekifutsz?

    - Muszáj lesz. ár szerintem szinte minden osztálytársamnak megvan, kivéve engem.

    - Ami késik, nem múlik. Így legalább 99%-osat fogsz csinálni  - mosolyodott el a nővérem, miközben feljebb tolta a homlokán ülő napszemüvegét. - Mindegy. Te egyáltalán elhiszed ezt? Holnap otthon.

 Hunyorogtam, mert a nap épp belesütött a szemembe. - Nagyon bizarr! - bólogattam. - Bár  remélem Rizzo néni nem csap majd túl nagy banzájt.

  Rizzo nagynéném, apa nővére tipikus nagyhangú, terebélyes olasz asszony, aki, ha valami esemény történik, hajlamos óriási lakomákat csapni és meginvitálni az összes barátot, rokont, unokatestvért, nagybácsit, nagyszülőt, sógort....
    - Én nem bánnám! - nevetett fel Giulia hasára szorított kézzel imitálva. - Olyan éhesek leszünk, mire hazaérünk, becuccolunk, satöbbi..
    - A repülőút mindössze két órás - ráncoltam a szemöldökömet.
    - Jaj, mindegy! - legyintett. - Éhesek leszünk és kész!
Kacagtam és belekortyoltam a jegesteába.
    - Szerinted az otthoni barátainkat is meghívja?
    - Gondolom. Nem tudom. Elsősorban nyilván családi dolog. Ha a haverok nem lesznek ott, hát majd másnap találkozok velük - elgondolkodva kavargatta a sűrű, csokolédészínű italát. - Szerinted?
    - Nem tudom.
Barátok... sok embert ismerek és többségükkel jóban is vagyok, de mégis csak kevesüket mondhatom a barátaimnak.
 Lehajtotam a fejem és a körömágyamat kezdtem vizsgálni. Fehér foltok pettyezték a nagy műgonddal kocka alakúra reszelt körmeimet.
  Carla Moretti a barátnőm, benne tényleg megbízom és tudom, hogy őrá bármikor számíthatok, akármilyen gondom is akad. Ezalatt az egy év alatt is szinte minden nap telefonáltunk, és mindenről beszámoltunk egymásnak.
  Paola Sargentini is a barátnőm, bár annyira nem ismerem régóta, mert csak két éve költözött Veronába a családjával (a furcsa Peruggia-i akcentusa még mindig érzékelhető a beszédén). Ő olyan lány, aki mindig képes vidámságot varázsolni a társaságba.
 És persze ott van Geremia. Haha. Az úgynevezett legjobb barátom - talán kicsit több is. Ha otthon leszünk ,ez a téma megint aktuálissá fog válni , megint forgolódhatok majd a paplan alatt éjszakánként álmatlanul, azon agyalva hogy miért? Miért érzem úgy, mintha egy ócska romantikus filmbe kerültem volna? És mégis miért érzem azt, hogy mégsem annyira ponyvaregényes...nagyon nem!
 A mi filmünkben nincsenek csöpögős "szeretlek"-suttogások, vagy "ó, én szerelmem"-felkiáltások - mert magunk sem tudjuk igazán, hogy tényleg ezt érezzük-e. És mégis, miért van emiatt egyfajta hiányérzetem, irigységem (bár nem tudom megmondani, pontosan kire) és összezavarodottságom?
   - Hahó ! - csettintett Giulia a szemem elé.
   - Bocs, elgondolkodtam - ráztam meg a fejem. Éjfekete loknijaim egymáshoz ütődtek.
   - Azt látom! És mire jutottál?
   - Hmm... lehet, hogy jobb lenne a  barátokkal csak a következő nap találkozni.
 A nővérem sokatmondóan meredt rám. Észrevettem, hogy a szemei nem csak egyszerűen olyanok, mint a szarvasbogarak csillogó kitinpáncélja, de van benne egy aranyszínű szál, ami úgy tekeredik fekete pupillája köré, mint egy anakonda az áldozata köré.
    - Vagy csak szeretnéd elodázni a találkozást?
A szája szinte alig mozgott, amikor ezt kimondta, de én hallottam és ösztönösen védekező pozíciót vettem fel.
    - Nem...dehogy... ez nem... ez logikátlan! - motyogtam.
    - Ezt nem rosszból mondtam, Nena! - nyugtatott a nővérem mosolyogva. - Csak magamból indultam ki. Mert én bevallom, igenis parázok attól, hogy milyen lesz látni Maurót, hogy miket fog mondani, hogy fog viselkedni, miket fog csinálni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik majd ez a kapcsolat - és őszintén megmondom, kicsit be vagyok szarva! - vallotta be, majd hátrahanyatlott a kovácsoltvas széken, míg én elnevettem magam.
    - Hát, lehet, talán, egy kicsit... na jó, szóval nagyon  be vagyok tojva! - vigyorodtam el, miközben az elhasználódott poháralátéttel játszottam. A mosolyom azonban hamar lefagyott az arcomról. - Mert mi van ha... nem, ez nem is feltételezés, ez száz százalék ,hogy Geremia nem volt egyedül ezalatt az éve alatt. És oké, persze, vágom, hogy soha nem jártunk, és sose mondtuk, hogy együtt lennénk vagy mi, tehát nem is tilthattuk meg egymásnak, hogy másokkal találkozgassunk, és tudom, hogy én majdnem egy évig több mint ezer kilométerre voltam, és azt is tudom, hogy Geremia fiú és vannak..öö..szükségletei...
 Az egyik bordó szalvéta szélét tépkedtem idegesen és zavarban, ami szépen összehajtogatva feküdt az abroszon.
    - De nem akarod megtudni, hogy ez tényleg meg is történt - fejezte be a mondatot helyettem Giulia. Bólintottam. - Bennem is van egy ilyen érzés, mert hát Mauro hasonlít Geremiára, mármint a lányok körében ő is eléggé...khm, népszerű - sóhajtotta. - Épp csak elkezdtünk járni, és már húztunk is el az országból. Mi  a francot csináljak, ha otthon majd látom valami ribanccal hetyegni? - indulatosan kihörpintette a maradék kapucsínóját a csészéből.
 Nyugtatóan rátettem a kezem az övére.
    - Ne aggódj, Giuli! Neked még mindig könnyebb. Te legalább tudod, mi volt köztetek.  Ti már jártatok. Összetartoztatok. De mi? - tártam szét a karjaimat tanácstalanul.
  A nővérem kicsit nyugodtabban szólalt meg: - Szerelmesek voltatok?
    - Fogalmam sincs - feleltem őszintén.
   - És te? Te szeretted? Vagy szereted még mindig? A saját dolgaiddal legalább tisztában kéne lenned.
   - Nem tudom. Lehet. Azt hiszem.