késés

sziasztok lányok!


amint azt gondolom ti is észrevettétek,az utóbbi néhány hétben nem volt fejezet. ennek az az oka, hogy most a balatonon vagyok, és csak a szomszéd utcából tudok wifit lopni. nem tudom, hogy mikor fogunk hazamenni, de amint otthon leszek, jövök a következő fejezettel. lehet hogy két hét múlva, de az is lehet hogy később. mindenesetre remélem, hogy nem pártoltok el tőlem, és fogjátok olvasni a történetemet.

sok sok puszi: Zoey

kilencedik fejezet

helló emberek. most viszonylag hamar jön a fejezet. nem tudom hogy mikor lesz a következő, mert most két hétig biztosan balatonon leszek, és nem hinném hogy túl gyakran kerülnék majd gépközelbe. na mindegy majd igyekszek feltölteni nem tudom hogy. hát remélem sikerült eltalálnom a hangulatot, igazából nem igazán tudtam hogy milyen zene illene ehhez a fejezethez... de azért remélem tetszik stb ja ezt már leírtam egyszer bocsi nem vagyok magamnál. ez is kicsit rövid lett mert  megint kétfelé szedtem a fejezetet hogy ne legyen annyira hosszú (és hogy legyen mit várni). most nagyobb szükségem van a kommentekre mint eddig bármikor. (a vége elég függő, mert a kövi fejezet egy visszagondolással kezdődik) xo

Kilencedik fejezet

 Olyan természetességgel támasztotta a hátát egy karónak, melyen csavaros szőlőinda futott fel, hogy szinte a kert részének tűnt. Haja kócosan meredezett, a szeme alatt karikák húzódtak, és a borostája is kiserkenőben volt. Kockás, laza ingén gyűrődések futottak, a farmerja oldalzsebére pedig valami fekete koszfolt ragadt.

   - Szia...Geremia - hebegtem.

Szinta betegesen túrtam fel a hajam az  ujjammal, és igyekeztem olyan irányba fordítani a fejem, ahol az orrom nem tűnt annyira szétterülőnek. - Nem is tudtam, hogy itt vagy.

   - Én se tudtam, hogy te itt vagy. Nem is láttam senkit, csak szőrös nagybácsikat, akik befogtak a székek pakolásába - vakarta meg a szemöldökét.

 A keze erős volt és férfias, izmos de nem olyan kigyúrt. Megborzongtam és összefontam a karomat a mellkasom előtt. Hirtelen mindent úgy láttam, mintha nem a saját, hanem egy kívülálló szemével figyelném magunkat.

   - Úgy látom a családom minden vendéget melóztat - jegyeztem meg, és gondolatban gratuláltam önmagamnak, hogy egyáltalán meg bírtam szólalni

 Geremia elmosolyodott és kicsit kivillantotta a fogait.

    - Áh, én bírtam! Stefano bácsikád hatalmas forma, minden helyrepakolt szék után rám tukmált egy felest - röhögte.

   - Az az ember rejtett alkoholista - nevettem fel. - Carla meg Paola titkos piakészletet találtak a szekrényében.

  Meglepetten felröhögött. - Azta, én is kérek!

Mosolyogtam és lejjebb húzkodtam a miniszoknyámat, természetesen Geremia tekintete egyből a combomra szegeződött, amitől egyre jobban zavarba jöttem és teljesen elpirultam.

 Egy recés szőlőlevél erezetét kezdtem el vizsgálni, amikor megköszörülte a cigarettától karcos torkát. Rám emelte a tekintetét, és mikor a szemébe néztem, automatikusan megkapaszkodtam a szőlőágban. Jégszürke pupillájába egy kis nefelejcskék árnyalat vegyült, és olyan érzésem támadt, mintha belelátna a lelkem mélyébe. 

  Annyira sablonosnak és közhelyesnek éreztem az egész szituációt, hogy muszáj voltam mondani valamit - de mielőtt megszólalhattam volna, ő kezdett el a rekedtes hangján beszélni.

   - Látom Nena, olyan menő angol díva lett belőled, hogy a magamfajta lepukkant alakokat már meg se öleled - a hangja gunyorosan csengett, de gyűrött arcán egy kósza mosoly játszott.

  Zavartan közelebb léptem.

   - Nem, dehogyis. Sajnálom, én csak tökre... meg vagyok... nem is tudom... - motyogtam.

   - Hát nem mondom, bennem is valami ilyesmi van - bólogatott megértően. - Szinte el se hiszem, hogy megint 3D-ben látlak!

 Elnevettem magam, de közben valamiért sírni lett volna kedvem, és éreztem, hogy a torkom furán szorulni kezd, és feszül az arcom, úgyhogy gyorsan vidámabb dolgokra gondoltam (éppenséggel kajára, mert az terelte el a figyelmem).

 Megadóan kitártam a karjaimat, ő pedig egyszerű mozdulattal magához húzott és megölelt. 

Éreztem a szívének minden egyes dobbanását, és hallottam, ahogy beleszippant a hajamba. Elmosolyodtam és magamhoz szorítottam. Belefúrtam a fejem a vállába, miközben magamba szívtam a füstös cigaretta-illatot, a pamuting öblítőjének és a dezodorjának aromáját, ami halvány grappa-szaggal és valami megnyugtató, csak rá jellemző illattal párosult.

  Szinte el sem hittem, hogy ő az... annyira hihetetlenül hiányzott, csak most tűnt fel igazán. Nem akartam kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy akkor egész biztosan kifolytak volna a könnyeim, amiket a szemhéjam alatt visszatartottam.

 Egy szellőtől a szőlőlevelek zizegni kezdtek körülöttünk és a hajam is összeborzolódott, de most valahogy nem érdekelt, nem akartam helyreigazítani, mert az azt jelentette volna, hogy el kell engednem Geremiát.

 Éreztem a kezeit a derekam körül, és ez annyira megnyugtatott, hogy komolyan átfutott az agyamon, hogy bárcsak örökre így maradhatnék, amíg meg nem halok. Aztán az a gondolat is beékelődött a többi képzelgés közé, hogy talán... vagy inkább biztosan... de már nem csak barátságot érzek iránta.

  Nem tudom, mennyi időt töltöttünk így, egymást ölelve, de amikor elengedett, úgy éreztem, kicsit elzsibbadt a nyakam - viszont egyáltalán nem bántam.

 Mosolyogva a vállára tekintettem, ahová előbb a fejemet helyeztem, és meglepetten láttam, hogy a piros kockás ingére rákenődött a fekete folyós szemhéjtusom. Sietősen megtöröltem a szemem, és csak az ujjamra tapadt könnycseppekből jöttem rá, hogy mégse sikerült visszatartanom a könnyeimet.

 Basszus. Egy zsepi után tapogattam a szoknyámat, de természetesen nem volt nálam. Eszméletlenül zavarba jöttem, és volt egy olyan megérzésem, hogy nem nézek ki valami bombázónak elfolyt szemfestékkel meg könnyektől maszatos arccal (és egész biztos voltam benne, hogy az orrom is kipirosodott... hol egy tégla, hadd csapjam fejbe magam).

 Geremia aggódva figyelt : - Minden rendben?

   - Ih-igeen - törölgettem a szememet. Elmosolyodott és előkotort egy gyűrött, füstszagú zsebkendőt a farmeréből, majd átnyújtotta.

   - Na, miattam aztán tényleg nem kell picsogni, egyáltalán nem éri meg! - simított végig a hátamon.

 Elcsukló hanggal felnevettem, és kifújtam az orromat. - Jaj, Geremia... nem is tudod, mennyire... hogy nagyon hiányoztál, és én csak ezért... - motyogtam.

 Minek fog most gondolni? Minek kell ilyen gyerekesen viselkednem? - ostoroztam magam.

   - Nyugi, Nena, nyugodj meg, minden rendben van, semmi gond nincsen, itthon vagy, mindenki itt van, semmi probléma - nyugtatgatott rekedtes hangján.

   - Tudom, és egy komplett idiótának érzem most magam, és a sminkem is tropára ment, hogy a hajamról már ne is beszéljünk...!  - sóhajtottam lemondóan.

 A száz méterre tőlünk álldogáló rokonaim ricsaját hallgattam, valamelyik férfi (valószínűleg apa fivéreinek egyike) épp egy hangosat káromkodott, amire hangosan felnevettek. Az ételektől fűszerszagot hozott a szél, a mellettünk álló lugasról pedig éretlen, apró, zöld szőlőszemek fanyar illatát.

   - Szerintem a hajad tökéletes a maga szénaboglya-nemében - bókolt gúnyosan, de valahogy mégis szeretetteljesen. - A sminked pedig... hát... - tekintett rám szemtelen vigyorral - ... nos, idén úgyis az alternatív, művészi extrémség a divat... de Lady Gagának is biztos bejönne!

 Nevetve oldalba löktem, miközben a tenyeremet az arcom elé kaptam.

   - Ennyire szörnyű?

Csak vigyorgott. 

   - Tehát igen - állapítottam meg fancsali mosollyal. - Ráadásul sötét van és még így is látszik - böktem a sötétcián égbolton ülő halovány holdra.

   - Az a baj veled, Nena, hogy túl sokat pörgeted az agyad a kinézeteden! Többet kellene a belső értékekre gondolni, mint a külsőkre - oktatott ki nevetve.

   - Ó, persze, hogy aztán majd a magadfajta fiúk a "csúnya" szó összes szinonímájával illessenek - forgattam a szemem.

   - Mert persze ha meglát valaki egyből a "csúnya" szó jut eszébe, ha rád néz - ráncolta a szemöldökét. Szerintem Geremiának pont jó a szemöldöke. Se nem túl szerteágazó, mint a nagyapámnak, de nem is olyan szépen ápolt, gyantázott, mint a homokosoknak vagy a férfimodelleknek. - Egyébként meg.. a magamfajta fúk?

   - Igen.

   - Miért, milyenek a magamfajta fiúk? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.

Beletúrtam a hajamba.

   - Nem is tudom... mindenre olyan gunyorosan tekintenek, mindenre van valami megjegyzésük, sosincsenek igazán megelégedve.

 Láthatólag kicsit sértődötten felhúzta az orrát.

    - Te komolyan ilyennek ismertél meg? - tette fel. - Szerinted én nem tudok elégedett lenni? Sose láttál még boldognak?

 A hangja értetlennek és meglepettnek hangzott, szürkéskék szemei pedig elkomolyodtak. Látszott, hogy nem esett jól neki, amit a "maga fajta fiúkról" mondtam. Bűntudatosan néztem a szemébe. Ismertem már annyira, hogy tudom, nagyon könnyen felveszi ezeket az egyébként nem rosszindulatú megjegyzéseket.

 Visszagondoltam a tavalyra, amikor igazán egymásra találtunk...

nyolcadik fejezet

na hát helló emberek! bocsánat bocsánat a késésért, az az igazság hogy egy hétig nem is voltam itthon. nem tudom, hogy lesznek fejezetek, mert a nyár hátralévő részét balatonon fogom tölteni. de majd megoldom valahogy igérem!!!:D na hát ez egy igencsak rövidke rész lett azt kell hogy mondjam. de hát muszáj beindulnia a sztorinak! a következő már tényleg érdekes lesz, komolyan mondom. viszont ahhoz kellenek kommentek :P mert már a héten fel akarom rakni. na hát zenét ehhez nem igazán tudok berakni de a következőhöz már leeeeeesz!!!!! xoxo
ui: köszönöm hogy ennyien followoltok! te jó ég úú♥

Nyolcadik fejezet

   - Találkoztál valami hírességgel? - kérdezte Martina, aki egy évvel fiatalabb nálam.

   - Nem, sajnos nem - csóváltam a fejem.

   - Miket láttál? Milyen exkluzív klubokban buliztál? - érdeklődött Nicoletta, aki velem egyidős, miközben az egyik lepattogzott fazékban megkavarta a rizottót.

   - Ne beszélgessetek, lányok! Dolgozzatok! Majd később csacsogtok! - szólt ránk erélyesen Rizzo néni. - Nena, kedvesem, segítenél felvágni a vargányát a ragúhoz? 

 Míg én egy éles konyhakéssel, ügyetlen mozdulatokkal a gombát aprítottam, addig a nagymamám a gőzölgő, aranysárga tésztát kimerte egy tálba. 

   - Nem ettél ilyen finomakat abban a chipsrágó Angliában, ugye? - nevetett rám cinkosan Roberta nagyi. Mosolygás közben az arca barázdái még mélyebbnek tűntek, de mégis vidám, életerős asszonynak látszott.

   - Épp erről beszélgettünk Giuliával, hogy milyen jó végre rendes kávét inni és finom ételeket enni - válaszoltam mosolyogva, miközben belesöpörtem a vágódeszkára aprított gombát a ragú alapanyagai, a hús és a fűszerek közé.

   - Egyszer se ettetek olasz tarttoriában? - hüledezett Martina.

Felnevettem. - Dehogynem, persze hogy ettünk, de azért mégiscsak az itthoni az igazi!

   - Ez nagy igazság, tesoro! - bólogatott Teresa, és ujjával felszántotta füstszínű haját.

 Egy darabig segédkezte ma konyhában, vágtam és aprítottam, tepsiket vettem elő és epret, málnát meg cseresznyét magoztam, mire Rizzo néni már elengedett, hogy csatlakozzam Carlához és Paolához.

   -Stefano dolgozószobájába ásták be magukat néhány órája, szerintem még mindig ott ücsörögnek, nehogy véletlenül csinálniuk kelljen valamit! - magyarázta a nénikém bosszúsan.

 Kiléptem a konyhából és elsétáltam a nagybátyám dolgozószobájához.

Mikor odaléptem a zöldre festett ajtó elé, tudtam, hogy bent vannak a barátnőim: már kintről hallottam Carla tipikus nyerítő röhögését és Paola leggyakrabban említett szavát, az "izé"-t. Lenyomtam a kilincset és meglepetésszerűen rontottam be a szobába:

   - Hahó, hahó, emberek!!

A lányok örömteljesen felkiáltottak és leugrottak zio Stefano antik íróasztaláról, ahol addig ültek.

   -Jesszuskám, most még hosszabb a hajad!

   - Nagyon leesápadtál!

   - Híztál?

   - Na jó, nem a nagyanyáim vagytok, a külsőm bírálását már egyszer végigjátszottam az öregekkel a konyhában - forgattam a szemeimet nevetve.

 Nagyon szorosan megöleltem mindkettejüket; beszívtam Carla szedres samponjának és Paola állandó pudingillatának aromáját, majd lehuppantam egy forgószékre az öreg iratszekrény mellett.

   - Zia Rizzo mondta, hogy nem akartok dolgozni! - néztem rájuk kuncogva..

   - Te jó ég, amint betettük a lábunkat ebbe a házba, mindenki ránk akart sózni valami melót - tájékoztatott Carla színpadiasan lerogyva az íróasztal szélére.

   - Mi meg  egy kis grissinivel bezárkóztunk ide, és jól is jártunk, mert a szekrény egyik polcán, a könyvek mögött egy egész sornyi grappát meg limonchellót meg rosét találtunk - kacagott Paola, miközben felemelte az egyik félig üres borosüveget bizonyítékul.

  - Szent szar, Stefano bácsinak micsoda titkos készletei vannak - nevetve a szám elé kaptam a kezem.

   - De ez nem baj, sőt! Legalább nem unatkoztunk - kuncogott Paola.

   - Hány üveggel ittatok meg?

   - Nem sokat, tényleg - szabadkozott Carla. - Csak ezt az egyet bontottuk meg félig.

   - Tartalékolunk estére - röhögte Paola.

Pörögtem a bőr forgószékkel és önfeledten nevettem. Milyen felszabadító is a saját nyelveden ökörségekről fecserészni a barátaiddal!

   - Szerintem éjjel már a felnőttek fogják megrohamozni a titkos készletet, ahogy az alkohol-fogyasztási sebességüket ismerem - nevetgéltem, ide-oda lökve magamat a recsegő fapadlón. - Egyébként meg látom egy szál grissinit se hagytatok nekem.

 Carla látszat-sajnálkozva széttárta a karjait. - Nagyon unatkoztunk, muszáj volt megennünk az egész csomagot - mutatott az összegyűrt, üres zacskóra, ami mellett csupán néhány morzsa árválkodott.

   - Egyébként meg ha korábban jöttél volna, maradt volna.

   - Nem tehetek róla, az öreglányok befogtak egy kis konyhai melóra, és egyesekkel ellentétben én nem tudtam elbújni a munka elől! - nevetgéltem.

   - Apropó konyha, mi lesz a menü? Mert csak az isteni illatokat érezzük, de nem tudjuk beazonosítani - szólt Paola gyomrát simogatva.

   - Én se tudom, csak azt, hogy legalább százhúsz féle kaját főznek - vontam meg a vállam. 

A néhány szobával arrébb helyezkedő konyhából tényleg mennyei szagok érződtek, bazsalikom, oregánó és azt hiszem kakukkfű volt az, amit tényleg fel is ismertem közülük.

 Carla csillogó szemekkel nézett rám.

   - Igyunk erre a remek estére és Nena barátnőnk végleges hazatérésére! - emelte fel a borosüveget.

   - Poharak híján a koccintás elmarad - tudósított Paola tréfásan.

   - Ugyan, lehet, hogy azt is rejteget Stefano bácsi a fiókjában, vagy az ódon kakukkosórában - viccelődtem.

 Meghúztam az üveget és továbbadtam Paolának. A rosé nem lehetett túl nagy alkoholtartalmú, mert az íze nekem inkább a szőlőszörpre emlékeztetett, mint  a borra. 

Mikor kiürült az üveg, visszadugtam a poros, megsárgult lapú könyvek mögé. Stefano bácsi úgysem fogja észrevenni ,hogy üres.

 Kitekintettem a maszatos ablakon, amelyet jópár éve nem takaríthattak le, mivel a repedezett kereten vastag, szürke porréteg ült. Az ég alkonyatból sötétbe váltott át, a domb mögötti rózsaszínes árnyalat kezdett levendula és ibolyakék színbe átváltani.
 A lugasok alatt rokonok tevékenykedtek, egyszerű mintázatú tányérokat pakoltak az asztal-sorra, pezsgők pukkanását hallottam tompán és általános nevetgélést és beszélgetést.
   - Szerintem lassan vacsora, nem megyünk ki? - ajánlottam.
   - De, persze, már teljesen elgémberedtem ebben a szobában - nyújtózkodott Carla.
Kisétáltunk a dohos, áporodott levegőjű dolgozószobából és a kijárat felé vettük az irány, azonban Rizzo néni utánunk kiabált.
   - Álljatok csak meg!
Egészen megszeppenve torpantunk meg, mint valami rajtakapott csínytevők. Beleleheltem a levegőbe, hátha nagyon borszagú a szám, és azt érezte meg a nagynéném - de nem volt vészes.
   - Hát most meg mi van? - meredt rám Paola fojtott hangon, amikor Rizzo nénikém ránk mutatott:
   - Itt maradjatok! - aztán sietős léptekkel visszaindult a konyhába. Néhány másodperc múlva erélyes mozdulatokkal, kezében gőzölgő tagliatelle-lel, rajta szaftos vargányaragúval tért vissza, majd az egészet belenyomta Carla kezébe, aki meglepetten nézett a nagynénémre.
   - Elkészültek az ételek! - jelentette be ünnepélyesen Rizzo. - Carla, te vidd ki az egyik asztalra ezt! - utasította a még mindig kicsit meglepett barátnőmet. - Paola, Nena, gyertek a konyhába és vigyétek ki a többi ennivalót!
 Engedelmesen követtük őt. Én a rizottós, sáfrányillatú fazekat kaptam, Paola pedig a minestrone-levessel teli tálat.
   - Vigyázz, forró! - figyelmeztette a nénikém. - Nehogy magatokra borítsátok!
Óvatos léptekkel somfordáltunk ki, vigyázva, hogy a gőzölgő ételek a tálakban maradjanak. Az udvaron a levegő lényegesebben hűvösebb volt, mint az izzasztóan forró konyhában. Az esti szellő összeborzolta a hajamat, és szörnyen idegesített, hogy nem igazíthattam meg, mivel két kézzel kellett markolnom a fazekat.
   - Melyik asztalra rakjam? - kérdezte Paola tanácstalanul. Az udvaron legalább öt nagyonn asztal volt elhelyezve.
   - Fogalmam sincs. A legközelebbire! - vonta memg a vállam.
   - Hú, te szent szar, ez tényleg rohadt meleg!! - szisszent fel a barátnőm, amikor a sietségben pár csepp a kezén landolt. Gyorsan letettük az innivalókat, majd én végre valahára helyére igazíthattam a fürtjeimet, Paola pedig a "leforrázott" hüvelykujját kezdte szopogatni.
 Mikor a vendégek észrevettek minket a nagy tálakkal, egyből odagyűltek körénk néhányan.
   - Ez már a vacsora? - kérdezte Ugo, a négyéves harmad-unokaöcsém.
  - Igen, de várjuk meg Rizzo nénit, majd ő megmondja, mikor ehetünk - feleltem mosolyogva.
   - Rizzo vén szatyor! - kiáltozta a kisfiú, mire akaratlanul is elnevettük magunkat Paolával.
   - Jaj, Ugo, ilyet nem szabad mondani - csitította mosolyogva Lisbetta, az  anyukája.
   - Megkeressük Carlát? - kérdezte Paola. Bólintottam és elindultunk egy másik asztal felé ahol láttuk elsuhanni a barátnőnk homokszín hajzuhatagát.
 Alig néhány szőlőlugast és egypár cédrusfát hagytunk el, mikor Paola zavartan megszólalt:
   - Én most, izé, asszem, most elmegyek...
Értetlenül meredtem rá, de nem válaszolt, csak irányt változtatott és elhúzta a csíkot.
Mielőtt utánafuthattam volna, egy ismerős, füstös hangot hallottam a hátam mögül:
    - Ciao, Pocahontas!
Csak egyvalaki köszön így az ismerőseim közül.
  Geremia Scanzani.

hetedik fejezet

krisztus a biciklin.... 18 követő??? muhahaha. amikor megnyitottam ezt a blogot, azt hittem összesen kábé 5 ember fogja olvasni, erre ennyien vagytok... hát ez több mint megtisztelő!:') komolyan mondom. nagyon köszönöm nektek, hogy olvassátok a történetemet, ez rengeteget jelent nekem és tényleg tök jól esik :D na mindegy, most befogom. jöjjön a fejezet, lassan beindulnak a dolgok! bocsánat, hogy ez nem annyira hosszú fejezet, de igazából kétfelé kellett választanom a fejit, mert egyben nagyon hosszú lett volna. és azért is, mert oylan semmilyen a vége. cupp :P xx mint mindig, most is kérek kommenteket :D

Hetedik fejezet

 Becsuktam a szobám ajtaját, majd törökülésben elhelyezkedtem az ágyamon az ablak felé fordulva. Csak mediterrán csempével kirakott háztetőket láttam, de most mégis gyönyörűnek találtam.

   - Annyira hiányoztál, Nena! - csacsogta Carla a telefonba. - Nagyon jó, hogy megint itthon vagy! Végre megölelhetlek meg élőben dumálhatunk és... jee! Tökre örülök, de tényleg!

 Elmosolyodtam.

   - Én is nagyon boldog vagyok! És... te jó ég, valahogy rossz embernek érzem magam, amiért nem voltam itt veletek egész évben, és nem tudtalak rendesen megvigasztalni, mikor szakítottatok Davidével, meg mikor a szülinapod volt, meg mikor... - sajnálkoztam, de Carla a szavamba vágott.

   - Ugyan már! Én se utaztam volna haza ilyen dolgok miatt. De mobilon legalább minden nap beszéltünk, és ez is valami.

   - Történt valami érdekes az elmúlt... két napban? - kérdeztem, visszaemlékezve az utolsó napra, amikor felhívtam őt Londonból.

   - Ó, semmi érdemleges. Mi itt - vagyis most már te is itt vagy -, na mindegy, szóval csak élvezzük a szünetet, eljárkálunk ide-oda, de alapjában nem sok dolog történik. Szabadság van és kész - válaszolt nevetve a vonal másik feléről. Sejtettem, hogy közben a vállát vonogatta hevesen, amitől a válláig érő barnásszőke haja ide-oda hullámzott.

 Apa kiáltozását hallottam: - Nena, megjött a pizza!

  Sóhajtottam. - Most le kell tennem, Carla. De figyelj, nincs kedved eljönni este zia Rizzo villájába Paolával? Valami vacsorát tartanak az érkezésünkre - vetettem fel az ötletet.

   - Megyünk, persze, Rizzo nénikéd már tegnap meghívott minket!

   - Tényleg? - hitetlenkedtem. - Ez jó...sőt, nagyon jó! Akkor Paola is jön, meg mittudomén, hívj még... akit... akarsz - haraptam el a mondat végét. A takaróm kiálló cérnáját húzogattam, tekertem fel az ujjamra zavartan, habár tudtam, hogy senki se lát.

   - Akit akarok - ismételte sokatmondóan.

   - Ühm...igen - motyogtam. - De most megyek kajálni. Szia..

   - Találkozunk este! Na ciao - nyomta ki a telefont.

Vajon tudta, hogy Geremiára céloztam? Igen, persze hogy tudta. De vajon tényleg akarom, hogy eljöjjön? Az előző napi kávézós beszélgetésre gondoltam Giuliával - lehet, hogy mégse akarok találkozni vele? Persze nagyon hiányzik és látni akarom. De mit mondanék neki?

 Elűztem ezeket a hülye gondolatokat az agyamból. Úgy viselkedtem, mint egy tizennégy éves kislány az első randija előtt (pedig ez nem is randi! - kiabáltam magamban).

 Kimentem a konyhába, ahol a nedves poharaktól körkörös mintázatú asztal mellett már ott ült a család, és mindenki nagy élvezettel ette a pizzát a kartondobozból.

   - Kivel beszéltél? - kérdezte anya, miközben felnyitotta az én dobozom tetejét. Olvasztott sajt és zöldfűszerek illata gőzölgött az orromba.

   - Formaggiót rendeltem, mert tudom, hogy az a kedvenced! - tájékoztatott a nővérem.
Mosolyogtam és leültem a székemre. Természetesen csak az enyémnek rövidebb az egyik lába, mint a másik, úgyhogy egy kicsit billegtem rajta.

   - Köszönöm, egy istennő vagy! - nevettem rá, és kiemeltem egy nyúlós, vékony szeletet a dobozból. - Carlával telefonáltam - feleltem anya kérdésére. - Őt meg Paolát is meghívta Rizzo néni az esti vacsira - tájékoztattam a többieket.

    - Nahát, úgy tűnik, igazán nagyszabású partira készülnek - kacagott apa. Nagyot harapott a tenger gyümölcsei pizzájából. Összeborzongtam, én valahogy sose bírtam volna polipot enni, nem igazán értettem, mit élvez rajta.

   - Marillát is elhívta - mondta Giulia. Marilla az ő legjobb barátnője volt. - Szerintem a fontosabb ismerősök mind ott lesznek - tekintett rám sokatmondóan.

 Tehát Geremia is - tudatosult bennem.

 Visszafordultam a pizzámhoz, és csak rágtam, haraptam gépiesen.


Este fél nyolc körül ismét beszálltunk a Fiatba, hogy a város északi szőlőhegyén fekvő nagynéném és nagybátyám villájába hajtsunk.
 A villa a domb oldalán helyezkedett el, körülötte szőlőlugasok és néhány méteres cédrus. A ház maga körülbelül az 1860-as években épült. A repedező, itt-ott omladozó okkersárga falakról látszott, hogy azóta nem sokszor voltak kifestve.
 Hatalmas balkonok, zsalugáterek és faragott ablakok emelték a hangulatot. 
Mikor behajtottunk az aprókavicsos úton, már hallottuk az emberek zsibongását, a magnóból bömbölő muzsikát és láttuk, hogy sokan sürgölődnek a kertben felállított műanyag asztalok körül. Néhányan húst sütöttek a grillrácson, bennük apa testvéreit, Adamót és Vittoriót ismertem fel.
   - Ciao, ciao, megjöttek a világutazók!
 Adamo hatalmas karjai szinte beterítettek, amikor megölelt.
Apa természetesen egyből beállt a fivérei mellé, és egy húslapátot vett a kezébe. Míg anya a másod-unokatestvérével, Chiarával csacsogott, addig mi Giuliával elindultunk a ház felé.
   - Ha látod Marillát valahol, akkor szólj! - mondta.
Bólogattam.
 A ház oldalában lévő piszkos ablak üvegében megnéztem magam.
Elsimítottam a virágos miniszoknyám ráncait, és megigazítottam a törtfehér, spagettipántos topomat. Beletúrtam a hajamba, miközben arra gondoltam, hogy ha az orrom nem lenne ennyire szétterülő és lapos, és a csípőm is valamivel keskenyebb lenne, akkor elmondhatnám magamról, hogy jó nő vagyok.
 Annyira elmerültem saját magam bámulásában,  hogy rendesen megijedtem, amikor valaki bentről odanyomta az orrát az ablaküveghez. Felsikoltottam és hirtelen hátraléptem a, aminek következtében megbotlottam egy kőben a telitalpú szandálommal, és csak kicsi híján nem borultam fel.
 Az alak - akiben csak akkor ismertem fel Paolát -, kinevetett.
Leporoltam magam és fejemet csóválva elnevettem magam, majd mikor Carla is felbukkant Paola feje mögött, és mindketten befelé hívtak, elindultam a bejárat felé.
  Amikor beléptem a tágas lakásba, akaratlanul is elámultam: a falon antik festmények, itt-ott gyönyörű kerámiák, hatalmas ablakok, amelyeken keresztül elém tárult a koraesti napfényben úszó szemközti tér.
  Néhány nagynéni és pár unokatestvér sürgölődött a házban, tálakat cipeltek ide-oda, olyasmiket kiáltozva egymásnak, hogy: "Annalisa, idehoznád a spagettit?" 
 Rizzo néni rengő lépésekkel sietett felém a régi, virágmintás szőnyegen át.
   - Nena, Nena, fiore! - szorított hatalmas melléhez nagyhangú nénikém. Vaskos karjai olívaolajtól illatoztak, fekete loboncába pedig egy kis darab majoránna-levél akadt.
   - Köszönjük ezt az estét, zia Rizzo!  - hadartam lelkesen. - Igazán kitettél magadért!
   - Még el se kezdődött a vacsora! - legyintett nevetve. - Gyere be a konyhába és mesélj egy kicsit! Épp felraktam főlni a pastát, nem szakadhatok el, ezekre a bakfisokra meg nem bízhatom - utalt a tizenéves unokatestvéreimre.
   - Remélem nem költötted az összes pénzed erre a vacsira - jegyeztem meg mosolyogva, miközben követtem őt a hatalmas konyhába.
 Mikor beléptünk, öt sürgölődő rokonomat láttam bent: Martinát és Nicolettát, anyai ágról való unokatestvéreimet, Luisát, aki apai ágról a nagynéném, valamint apai Roberta nagyit és Teresa keresztanyámat.
 Unokatestvéreim a  karcos asztalon zöldségeket, hagymát és paradicsomot aprítottak egy cseréptálba, nagymamám a pesto-szószt kevergette, Teresa pedig étcsokoládét darabolt a mascarpone mellé. Ahogy beléptem, minden szem felém tekintett.
   - Jaj, Nena! Kicsikém! - ölelt meg Roberta nagyi. 
Teresa és a lányok is odasereglettek körém és átkaroltak, kóstolót adtak a főlő ételekből, és olyan emberekről pletykáltak, akiket nem is ismertem.

promóció

Sziasztok lányok:)
Eszméletlenül örülök a sok sok sok kommentnek, nagyon nagyon feldobtatok, úgyhogy úgy döntöttem, holnap hozom is nektek a következő fejezetet!:)


Addig is szeretnék bejelenteni valamit: Léda barátnőmmel egy új történet írásába kezdtünk! A sztorit megtaláljátok a http://thecityofthedream.blogspot.com/ oldalon! Jó olvasást cicuskák XD :*

~~~

Nena Rosetti elhagyta Londont - viszont Lori Lowe és Tess Clearwater csak most érkezett oda!

Az alpasztori: Lori és Tess, a két jó barátnő érettségi után úgy dönt, hogy nem egyetemre mennek, hanem Londonba, egy gazdag családnál bébiszitterkedést vállalnak. Miközben beilleszkednek a nagyvárosi forgatagba, rengeteg élménnyel gazdagodnak, helyes pasikkal találkoznak, és minden filmbe illően alakul - egészen addig, míg egy ballépés következtében ki nem rúgják őket az állásukból. Mit kezdenek ezután? A bonyodalmak még csak most kezdődnek! 

hatodik fejezet

jaj lányok ezer bocsánat és kilencven sajnálom amiért későn hoztam a fejezetet :/ persze most is mondhatnék kifogásokat,de tudom senkit se érdekel hogy balatonon meg buliban voltam és 3 napig pihentem...látjátok már kezdem is. hogy telik amúgy a nyaratok? remélem jóóól:) Noss ami fontos, bevezettem egy újítást(hát nem az). de mivel már viszonylag sokan olvassátok (elméletileg) a blogot, ezért úgy döntöttem, hogy 5 kommentet el kell érni ha új fejezetet akartok. tudom ez ilyen tipikus dolog, de tényleg érdekel a véleményetek szóval ja. na mindegy. akkor mehet a menet? TÁDÁM!

Hatodik fejezet

 Másnap már kora reggel, nyolc órakor - igen, ez nekem koránnak számít - a londoni City Airport repülőtéren vártunk a becsekkolásra.

  Csak a legfontosabb cuccaink, vagyis a ruhás bőröndjeink voltak velünk. Előző nap már apa hazaszállíttatta a becsomagolt bútorokat és háztartási eszközeinket.

  Még szerencse, hogy a reptér várója fedett - odakinn ugyanis lustán szitált az eső, az utcákat pedig szürke felhő takarta el.

   - Az utolsó pillanatokban is esik - jegyezte meg anya. Bő szabású nadrágja zsebéből előhúzta a kezét és megnézte az időt a karóráján. - Elméletileg két perc múlva indul a gép.

   - Biztos késni fog - mondtam, miközben a karomon lengő kis patchwork-táskámból kikotortam a gránátalmás Labellomat. Ez a művelet viszonylag sokáig tartott, mivel a táskámban nem voltak zsebek, ezért az összes kacat - púder, korrektor, némi pénz, telefon, pótkulcscsomó és egy romantikus füzetregény (nem tehetek róla, imádom azokat az ostoba sztorikat) - ömlesztve volt benne.

   - A négyes terminálra várakozókat megkérjük, hogy foglaljanak helyet! Ismétlem: négyes terminál, kilences kapu! - harsogta a hangosbemondóból egy bizalmatlanul recsegő hang.

   - Ez a miénk! - kapott észbe apa, aki eddig a reptér büféjének prospektusát olvasta elmélyülten. Gyorsan felkaptuk a mellettünk lévő kisebb poggyászainkat és sietős léptekkel elindultunk a megadott helyre.

 A repülőgép középső ülésein kaptunk helyet, én Giulia mellett ültem, az ablak mellett. Mikor felszálltunk, a gyomrom összezsugorodott és egy kisebbfajta pánikroham kerülgetett. Az ülés karfáját markoltam görcsösen, összeszorított szemekkel. Tudtam, nem történhet semmi baj, de mégis mindig furcsa érzés kerülget, mikor a hatalmas masina megindul, dübörög és remeg.

   - Jól vagy? - nézett rám aggódva a nővérem.

   - Persze - motyogtam.

A felemelkedés pillanata - mikor a testem belenyomódik az ülés puha háttámlájába - szinte a halálom. Persze ahogy megszoktam ezt az érzést, úgy a félelem is fokozatosan eltűnt belőlem, és (többnyire) nyugodtan tudtam végigülni a leszállásig tartó utat.

  Még mielőtt a felhők fölé értünk volna, kitekintettem az ablakon. Annyira szürreális volt látni a Temze tölcsér formájú torkolatát, a londoni metropolisz egybefüggő szürkeségét és a körülölelő zöldet néhány barna folttal. Minden kisebb volt még a maketteknél is.

 Odafentről szinte hihetetlennek tűnik, hogy azokban a miniatűr, szinte beazonosíthatatlan foltocskákban lakások, boltok, sugárutak, autók és emberek milliói nyüzsögnek.

 Legalább ennyire hihetetlen, megdöbbentő és felemelő élmény volt, amikor körülbelül másfél óra múlva már az Alpok távoli hófehér csúcsait és a Garda-tó nyúlott kékjét láttam az üvegen keresztül.

   

 A közvetlen járat a milánói Linatea repülőtérre szállított, onnan pedig egy kisebb utasszállítóval repültünk a Verona melletti Villafranca Aeroportóra.

 Mikor leszálltunk a gépről, megkaptuk a csomagjainkat és kiléptünk a szabadba. Mediterrán levegő, cédrusok, hétköznapi bárányfelhők az égen, az emberek körülöttem mind olaszul beszéltek, és a reklámplakátok, prospektusok, magazinok és feliratok is mind-mind olaszul íródtak - ez annyira megnyugtató volt.

 Megint otthon!

Elővettem egy csomag mandulaillatú zsepit a zsebemből és erősen kellett pislognom és törölgetnem a szemem, hogy ne kezdjek el könnyezni.

   - Ezt is megéltük - motyogta apa elérzékenyülve, és szorosan magához vonta anyát.

   - Még  a levegő is más - mosolygott Giulia.

Mikor beszálltunk a kis Fiatunkba, és elindultunk a városba vezető terméskő fallal és tűlevelű törpefákkal beültetett úton, nosztalgikus érzés fogott el. Annyira régen jártam már itt, hogy legszívesebben minden egyes utcát, házat, fát és magnóliabokrot egyenként megcsókoltam volna. 

 Apa bekapcsolta a rádiót és vidáman Jovanotti egyik pörgős dalát dúdolta.

   - Felhívom Rizzo nénit, megkérdezem, mikor menjünk hozzájuk! - mondta anya, miközben a saját maga által varrt válltáskájában kotorászott a százéves Nokiája után kutatva. Míg ő a nagynénémmel csacsogott, én az ablak mellett elsuhanó tájat figyeltem.

 Az itáliai stílusú házak, a kis erkélyek, a parkos részek, az állandóan egymásra dudáló és előzködő autósok - ez az én otthonom.

 Fél egykor gördültünk be a Via Antonio Badile 57-es számú háza elé. Az otthonunk.

Az  egész utca középkori, szűkösen egymásra épített házak, tornyok és emeletek felújításával jött létre, és a lakások egymást érik, mint valami sorház. Mégsem tűnik réginek, csak az építési stílusa miatt.

 Mi egy kétemeletes épület második szintjén lakunk. A ház kívülről halvány levendulaszínre van festve, az ablakkeretek, redőnyök, zsaluk és ajtók pedig törtfehérre. Van egy pici hátsókert, amin az alattunk lakó középkorú házaspárral osztozunk.

  Garázs híján apa a bejárat elé parkolt a Fiattal. Míg anya kulcscsomóját kereste a táskájában, Giulia és én  felnyitottuk a csomagtartót és kezünkbe vettük a csomagokat.

 A szemben lévő lakásból sülő hús és oregánó illata terjengett, egy másik, mellettünk álló házból pedig hangos kiabálások szűrődtek ki. Néhányan beszélgetve, páran kézenfogva járkáltak fel-alá az utcában; a szembe-szomszédunk, az idős Signora Maria pedig a kapuja előtt ücsörgött egy műanyag széken és újságot olvasott.

   - Buongiorno, Maria néni! - köszöntük a nővéremmel.

   - Rosettiék? - emelte fel a fejét meglepetten. Ezüstös haját szigorú kontyba kötötte, napcserzette bőrét pedig egy egyszerű vászonruhával takarta. - Hazajöttetek? - pattant fel.

   - Igen, és most már maradunk is! - mosolygott Giulia.

  - Nem is tudom, mivel etethettek leányok, de jól megnőttetek! - egyenként megpuszilta mindkettőnk arcát. - Gyertek be, sütöttem túrótortát!

   - Talán kicsit később, de még be se pakoltunk - hárítottam el a meghívást kedvesen. - Egyébként jól tetszik lenni?

   - Én jól, persze hogy jól! Viszont szegény volt alsó-szomszédotok nincs jól... - fogta a fejét szomorúan.

   - Miért? - érdeklődött Giulia meglepetten, miközben a fehérneműket tartalmazó poggyászt lóbálta.

   - Jaj...szegény Sigismondo még a télen gutaütést kapott, nem tudtak már segíteni rajta. A felesége, Iva pedig még akkor elköltözött a fiához Sienába. A házrészt is csak most tudta eladni, néhány hete költöztek be az új lakók.

   - Nahát. Ez szomorú - fancsalodtam el. Kedveltem az alattunk lakó házaspárt, rendes emberek voltak, és sajnáltam a bácsit.

   - Majd mondjatok egy imát a lelkéért! - kötötte a lelkünkre Maria néni.

   - Természetesen - fogadkozott Giulia, én pedig bólogattam.

   - És az új szomszédok milyenek? - kérdeztem.

   - Nagyon zajos népség...fiatalok! - legyintett a néni.

Ekkora pa hangját hallottuk a lakásunk bejáratából, a nevünket kiabálta. Valószínűleg a bepakoláshoz kellettünk.

   - Később találkozunk, további szép napot! Arrivederci! - köszöntünk el.

Odasétáltam a kocsihoz és kezembe vettem két bőröndöt. A kerekek nagyokat koppantak, míg elértem az ajtóig. Ahogy beléptem a házba, megcsapott a hűvös levegő és a dohos, fás szag. Mélyet szippantotta, annyira hiányzott már ez az illat! Az előtérből egy sötétbarna, szálkás ajtó nyílt a szomszédok lakásába, valamint egy falépcső az emeletre, ahonnan a mi lakásunk ajtaja nyílt. Meglódítottam a bőröndöket a lépcsőn felfele, a kerekek apró barázdákat véstek a puha fába.

 Úgy figyeltem meg az okkersárga falakat, mintha még sose lett volna részem ilyen látványban. 

 Ahogy kinyitottam a kilincset és beléptem az ajtón, otthonillat csapott meg. Tölgyfabútorok, olajfesték, pamut és fűszerszag. Egész meglepődtem, hogy a bútoraink már fel voltak állítva - de aztán rájöttem, hogy azokat egy nappal korábban hazaszállíttattuk, és apa öccse meg bátyja, Adamo És Vittorio már berendezte a lakást az érkezésünkre. Habár néhány dolog nem egészen ott volt, ahol eredetileg, de ez nem is igazán számított.

 Anya már a fürdőszobában pakolgatta a nesszeszere tartalmát, apa pedig a gitárját kereste.

 Elsétáltam a nappali és a vécé kopott fenyőajtajai előtt - és rátettem a kezem a szobám rézkilincsére. Mikor beléptem, kiabálni támadt kedvem - persze a jó értelemben.

 Az ágyam már fel volt állítva az ablak mellett (eredeti helye a szoba másik felében volt, de nem érdekelt). A ruhásszekrényem a sarokban tornyosult, az összekaristolt íróasztalom mellette kapott helyet. A világos színű hajópadlóra anya egyik csomózott rongyszőnyegét fektették, a karamellszínű falakon lévő szögeke egyelőre üresen álltak, arra várva, hogy képeket aggasszunk rájuk.

 Belevetettem magam az ágyam apró mintás takarójába és boldog mosollyal meredtem a plafonon húzódó repedésre.

   - Milyen újra itthon? - nyitott be anya sugárzó arccal

   - Eszméletlen. Hihetetlen. Nagyon jó! - ültem fel nevetve. Anya mosolyogva lehuppant mellém az ágyra.

   - Csak most jöttem rá, mennyire hiányzott ez a ház...ez az utca ez a kilátás. Most, hogy itthon vagyunk.

   - Nekem is ilyesmi érzésem van - bólogattam. Néhány áramosodott hajtincsem rakoncátlanul lebegett a fejem körül. Beletúrtam a hajamba, hogy kicsit helyre hozzam. - Hallottad, hogy új szomszédaink vannak?

   - Ó, nem - lepődött meg anya. - Azt igen, hogy Signore Sigismondo meghalt, de nem tudtam, hogy sikerült eladni a lakást. Találkoztál már velük?

   - Nem  - ráztam meg a fejem -, de Signora Maria azt mondta, fiatalok.

   - Reméljük jóban lesztek - mosolyodott el anya, miközben az arab mintás fülbevalójával játszott. - Most visszamegyek pakolni. Szerintem lassan te is elkezdheted! Giulia ebédre pizzát rendel. - tette hozzá, és könnyed, hangtalan létekkel kisétált a szobámból.

 Kicipzároztam az egyik bőröndöt, de úgy is hagytam. Semmi kedvem nem volt ruhákat hajtogatni vagy fogasra akasztgatni őket. Inkább a mobilom után kutattam az ömlesztett retikülömben. Carla harmadik csengetésre vette fel.

   - Halló? Te vagy az, Nena? - szólt bele vidáman.

   - Igen - válaszoltam izgatottan. - És végre valahára itthon vagyok!!!!

ötödik fejezet

sziasztok! bocsánat a késésért , de osztálykiránduláson voltam. remélem azért megérte várni, vagyis nem tudom de na mindegy... ti hogy vagytok? remélem mindenki jól és felkészültetek az újabb fejezetre. ez kicsit agyalósabb, beszélgetősebb rész lett, de azért remélem tetszeni fog. a következőkben (nemsokára) beindul a sztori. ígérem! :) addig is csóközön és egyebek. kommenteket megint kérek, bár a fejezet hát nem is tudom. döntsétek el ti!;D

Ötödik fejezet

 Délután négyre fejeztük be a teljes lakás dobozokba rámolását. Szinte rá sem lehetett ismerni az addig kacatokkal telezsúfolt lakásunkra, amely minden sarokban rejtett valami oda nem illő tárgyat - egy darab mozaik a tálalószekrényben, nagymamám gyöngysora az arclemosók között - most viszont csak a telepakolt kartondobozok, a zsúfolásig megtöltött bőröndök emlékeztettek arra, hogy ez néhány órája még egy belakott otthon volt.

  Apa szétszerelte az antik íróasztalomat, ahogy a szúette szekrényemet és a faragott ágyamat is - csak egy matrac volt elhelyezve a padlóra erre az utolsó londoni éjszakára.

A falak tojássárgája üresen meredezett, mindenhol csupasz falak, mellettük feltornyozott kartondobozok hegyei. Az egész otthontalannak és barátságtalannak hatott.

    - Tisztára kifáradtam! - nyújtózkodott Giulia a konyha sötétbarna kövein ücsörögve. Rendezetlenül felcsatolta a bubira vágott ébenfekete tincseit.

     - Most már rendesen taszít ez az üresség. Örülök, hogy nem kell több napot ebben a házban eltöltenem, berendezés meg minden nélkül - huppantam le mellé.

 Az eddig annyira hangulatos konyhánkat is eluralták a dobozok.

    - Azért nem bántad meg ezt az évet, ugye? - nézett rám a nővérem sötét bogárszemeivel.

   - Nem. Kellett, hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott kerékvágásból, hogy... - elhallgattam, mert nem tudtam befejezni a mondatot. Nem tudtam, mivel lehetne.

    - Nagyon hosszú idő! Egy év! Basszus! - felnevetett én pedig elmosolyodtam. - Gondolj arra, hogy holnap már mindenhol,akárhová lépünk beszélhetünk olaszul, nem csak otthon! Nem kell majd ezeken a nyelvtörő angol szavakon törni a fejünket - vigyorgott.

    - Ne is mondd! És végre rendes kávét ihatunk!

    - És finom pizzát ehetünk! - nevetett fel Giulia. Nevetés közben az orrát felhúzza, és ezáltal a kacagása kicsit röfögésszerű.

    - Nem mintha ezek a kulináris dolgok lennének a legfontosabbak - sóhajtotta.

 Biztatóan és megértően húztam el a számat.

Én is jól tudtam, és Giulia is, hogy egyáltalán nem a finom pizza hiányzik a legjobban... Neki minden bizonnyal Mauro, akivel tavaly épp komolyra fordult a viszonyuk (vagyis egy pár voltak). Nekem pedig...? Nos, nem mondhatnám, hogy Geremia meg az én viszonyom is komolyra fordulóban lett volna (tekintve, hogy a) még csak nem is jutottunk tovább a csókolózásnál és b) nem is jártunk). Talán bele kellene nyugodnom, hogy ez tényleg csak "kavarás" volt, ahogy Paola is mondta?

    - Szerinted mi lesz, ha hazamegyünk? - tette fel a nagy kérdést a nővérem. Törökülésben ültünk miközben apa gitározásának tompa hangjai szűrődtek ki a szomszéd szobából. Körülbelül ötvenedszerre kezdett neki a Here Comes The Sun-nak.

    - Őszintén? - néztem rá, ő pedig bólintott. - Te meg Mauro újra együtt lesztek, összeházasodtok és születik öt gyereketek! - Giulia felnevetett. - Közben én... - elgondolkodva mintákat rajzoltam  az ujjammal a konyhakőre. - Na, hogy velem mi lesz, arról tényleg fogalmam sincs!

    - Biztos vagyok benne, hogy te is tökre boldog leszel és minden hétvégén eljárogatsz majd partizni, Geremiával megint egymásra találtok majd, aztán kábé húsz év múlva végre valahára kimondjátok, hogy együtt vagytok! - viccelődött.

    - Hjahh - húztam el szarkasztikus mosolyra a számat.

    - Mire gondolsz? - fürkészte az arcomat.

  - Nem tudom. Sokmindenre. Arra, hogy ideje lenne kihúzni Geremiát a hosszú távú jövőmből, mert túlságosan megbízhatatlan - válaszoltam kelletlenül.

    - Soha ne mondd, hogy soha - tekintett rám jelentőségteljesen.

    - Egy szóval se említettem ilyesmit.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett, az üres konyhában a meszelt falnak dőlve, majd a nővérem kedvesen megszólalt: - Nem megyünk el sétálni? Még egyszer utoljára Londonban.

 Majdnem félóra múlva már a Crawford Street vörös téglás, brit stílusú épületei között ballgatunk, a The Beehive nevű hangulatos angol kávézót keresve.

 A kávéház egy helyes kis épület volt, a téglafalait borostyán nőtte be, a réz betűkből kirakott logó mellett pedig tizenkilencedik századi vaslámpák függtek.

 A teraszon foglaltunk helyet, ahol kovácsoltvas asztalok és székek voltak elrendezve. Június révén az idő i szikrázott, felhőnek nyomát se lehetett látni az égen, ami az esőről és ködről híres Angliában igencsak biztatónak tudható be.

 Én jegesteát rendeltem, Giulia pedig, mint megrögzött koffeinfüggő, kapucsínót.

    - Áhh, azért örülök, hogy eljutottam Londonba - mosolyodott el, miközben beledobta a kockacukrot a csészéjébe. Ahogy az belehullott, a kávé úgy hullámzott, mint mikor kavicsot hajítanak egy tóba.

  - Így sokkal könnyebb lesz letenni a nyelvvizsgát - értettem egyet. Piros csíkos szívószálammal megkevertem az üdítőmet - a jégkockák alig hallhatóan összekoccantak.

    - Jövőre nekifutsz?

    - Muszáj lesz. ár szerintem szinte minden osztálytársamnak megvan, kivéve engem.

    - Ami késik, nem múlik. Így legalább 99%-osat fogsz csinálni  - mosolyodott el a nővérem, miközben feljebb tolta a homlokán ülő napszemüvegét. - Mindegy. Te egyáltalán elhiszed ezt? Holnap otthon.

 Hunyorogtam, mert a nap épp belesütött a szemembe. - Nagyon bizarr! - bólogattam. - Bár  remélem Rizzo néni nem csap majd túl nagy banzájt.

  Rizzo nagynéném, apa nővére tipikus nagyhangú, terebélyes olasz asszony, aki, ha valami esemény történik, hajlamos óriási lakomákat csapni és meginvitálni az összes barátot, rokont, unokatestvért, nagybácsit, nagyszülőt, sógort....
    - Én nem bánnám! - nevetett fel Giulia hasára szorított kézzel imitálva. - Olyan éhesek leszünk, mire hazaérünk, becuccolunk, satöbbi..
    - A repülőút mindössze két órás - ráncoltam a szemöldökömet.
    - Jaj, mindegy! - legyintett. - Éhesek leszünk és kész!
Kacagtam és belekortyoltam a jegesteába.
    - Szerinted az otthoni barátainkat is meghívja?
    - Gondolom. Nem tudom. Elsősorban nyilván családi dolog. Ha a haverok nem lesznek ott, hát majd másnap találkozok velük - elgondolkodva kavargatta a sűrű, csokolédészínű italát. - Szerinted?
    - Nem tudom.
Barátok... sok embert ismerek és többségükkel jóban is vagyok, de mégis csak kevesüket mondhatom a barátaimnak.
 Lehajtotam a fejem és a körömágyamat kezdtem vizsgálni. Fehér foltok pettyezték a nagy műgonddal kocka alakúra reszelt körmeimet.
  Carla Moretti a barátnőm, benne tényleg megbízom és tudom, hogy őrá bármikor számíthatok, akármilyen gondom is akad. Ezalatt az egy év alatt is szinte minden nap telefonáltunk, és mindenről beszámoltunk egymásnak.
  Paola Sargentini is a barátnőm, bár annyira nem ismerem régóta, mert csak két éve költözött Veronába a családjával (a furcsa Peruggia-i akcentusa még mindig érzékelhető a beszédén). Ő olyan lány, aki mindig képes vidámságot varázsolni a társaságba.
 És persze ott van Geremia. Haha. Az úgynevezett legjobb barátom - talán kicsit több is. Ha otthon leszünk ,ez a téma megint aktuálissá fog válni , megint forgolódhatok majd a paplan alatt éjszakánként álmatlanul, azon agyalva hogy miért? Miért érzem úgy, mintha egy ócska romantikus filmbe kerültem volna? És mégis miért érzem azt, hogy mégsem annyira ponyvaregényes...nagyon nem!
 A mi filmünkben nincsenek csöpögős "szeretlek"-suttogások, vagy "ó, én szerelmem"-felkiáltások - mert magunk sem tudjuk igazán, hogy tényleg ezt érezzük-e. És mégis, miért van emiatt egyfajta hiányérzetem, irigységem (bár nem tudom megmondani, pontosan kire) és összezavarodottságom?
   - Hahó ! - csettintett Giulia a szemem elé.
   - Bocs, elgondolkodtam - ráztam meg a fejem. Éjfekete loknijaim egymáshoz ütődtek.
   - Azt látom! És mire jutottál?
   - Hmm... lehet, hogy jobb lenne a  barátokkal csak a következő nap találkozni.
 A nővérem sokatmondóan meredt rám. Észrevettem, hogy a szemei nem csak egyszerűen olyanok, mint a szarvasbogarak csillogó kitinpáncélja, de van benne egy aranyszínű szál, ami úgy tekeredik fekete pupillája köré, mint egy anakonda az áldozata köré.
    - Vagy csak szeretnéd elodázni a találkozást?
A szája szinte alig mozgott, amikor ezt kimondta, de én hallottam és ösztönösen védekező pozíciót vettem fel.
    - Nem...dehogy... ez nem... ez logikátlan! - motyogtam.
    - Ezt nem rosszból mondtam, Nena! - nyugtatott a nővérem mosolyogva. - Csak magamból indultam ki. Mert én bevallom, igenis parázok attól, hogy milyen lesz látni Maurót, hogy miket fog mondani, hogy fog viselkedni, miket fog csinálni. Kíváncsi vagyok, hogy folytatódik majd ez a kapcsolat - és őszintén megmondom, kicsit be vagyok szarva! - vallotta be, majd hátrahanyatlott a kovácsoltvas széken, míg én elnevettem magam.
    - Hát, lehet, talán, egy kicsit... na jó, szóval nagyon  be vagyok tojva! - vigyorodtam el, miközben az elhasználódott poháralátéttel játszottam. A mosolyom azonban hamar lefagyott az arcomról. - Mert mi van ha... nem, ez nem is feltételezés, ez száz százalék ,hogy Geremia nem volt egyedül ezalatt az éve alatt. És oké, persze, vágom, hogy soha nem jártunk, és sose mondtuk, hogy együtt lennénk vagy mi, tehát nem is tilthattuk meg egymásnak, hogy másokkal találkozgassunk, és tudom, hogy én majdnem egy évig több mint ezer kilométerre voltam, és azt is tudom, hogy Geremia fiú és vannak..öö..szükségletei...
 Az egyik bordó szalvéta szélét tépkedtem idegesen és zavarban, ami szépen összehajtogatva feküdt az abroszon.
    - De nem akarod megtudni, hogy ez tényleg meg is történt - fejezte be a mondatot helyettem Giulia. Bólintottam. - Bennem is van egy ilyen érzés, mert hát Mauro hasonlít Geremiára, mármint a lányok körében ő is eléggé...khm, népszerű - sóhajtotta. - Épp csak elkezdtünk járni, és már húztunk is el az országból. Mi  a francot csináljak, ha otthon majd látom valami ribanccal hetyegni? - indulatosan kihörpintette a maradék kapucsínóját a csészéből.
 Nyugtatóan rátettem a kezem az övére.
    - Ne aggódj, Giuli! Neked még mindig könnyebb. Te legalább tudod, mi volt köztetek.  Ti már jártatok. Összetartoztatok. De mi? - tártam szét a karjaimat tanácstalanul.
  A nővérem kicsit nyugodtabban szólalt meg: - Szerelmesek voltatok?
    - Fogalmam sincs - feleltem őszintén.
   - És te? Te szeretted? Vagy szereted még mindig? A saját dolgaiddal legalább tisztában kéne lenned.
   - Nem tudom. Lehet. Azt hiszem.

negyedik fejezet

sziasztok:) kérlek ne haragudjatok a késésért...illetve hoppá, pont egy hét telt el az előző bejegyzés óta, szóval végülis nincs gond. na mindegy. a lényeg az, hogy mostantól már hosszabbodni fognak a fejezetek...remélem ez nem baj nektek. na mindegy. a dumálásom abba is hagynám, kezdem a sztorit. elöljáróban csak annyit, hogy megint szükségem van a kommentekre!!! mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Negyedik fejezet

Apa bacont sütött a konyhában. A szalonna sercegett és pattogott a kopott serpenyőn.

   -  Ideadod a vajat? - szólt Giulia. Anya odanyújtotta a kért tárgyat, és ezzel szinte egy időben kihúzta a székemet - egy öreg, kopottas Tudor-korabeli darabot, amit a Mayfair-i bolhapiacon vettek.

   - Jól aludtál, Nena? - kérdezte kedvesen. - Nem is emlékszem, mikor jöttél haza, akkor már mind aludtunk.

   - Úgy kettőkor - válaszoltam.

Kivettem egy ropogós, aranybarna héjú kenyérszeletet a kockás terítőre helyezett, anya által font péksüteményes kosárkából.

   - Már előkészítettük a dobozokat, úgyhogy reggeli után elkezdünk bepakolni - dörmögte apa  mackós hangján. Pár szelet bacont lapátolt a virágos szélű porcelántányéromra. - Úgy egyetek, hogy ma esztek utoljára igazi angol ham and eggs-t!

   - Még holnap is ehetünk - emlékeztette a nővérem.

   - Akkor már kisebb gondunk is nagyobb lesz a főzőcskézésnél, ráadásul a gázunk is Veronában lesz, hogy a drága nagybácsikáitok berendezhessék a házat, mire hazaérünk - válaszolt anya.

   - Apropó holnap - vágott közbe apa - , felhívtam Rizzo nénit és mondta, hogy este tart egy családi-baráti összejövetelt  a visszaköltözésünk örömére.

  A nagynéném egy hatalmas villában lakik a férjével, Stefano bácsival a Verona oldalában elhelyezkedő szőlőföldek egyikén. A házat néhány éve örökölték egy elhunyt, befolyásos sógortól, és mivel mind a ketten imádtak enni-inni, és alapjában élvezni az életet, ezért a villájuk rengeteg parti színhelye volt.

 Mind a négyen kócos hajjal, bolyhos köntösben ültünk a tölgyfaasztal körül, furcsa, nosztalgikus arckifejezéssel - tudtuk, hogy ez az utolsó napunk Londonban.

   - Szerintem próbáljunk meg a rendszerességre törekedni, mikor elkezdünk bepakolni - szólalt meg apa a reggeli végezetével. Odalépett a mosogatóhoz és beletette a piszkos tányérokat és evőeszközöket.

 A nap besütött az összekaristolt ablaküvegen, ezzel egy kis arany csillogást kölcsönzött az ébenfekete hajamnak. Egy kávéskanál tükrében vizsgáltam magam.

   - Te meg a rendezettség, Giuseppe! - nevetett fel anya szeretetteljesen. Fehér fogai kivillantak a mosolya mögül.

      - Talán az élet más területein mind rendetlenek vagyunk, de most meg kell erőltetnünk magunkat! - védekezett apa. - Mindenki írjon egy listát arról, hogy milyen cuccot milyen bőröndbe tesz! - utasított.

 Giulia meg én egymásra néztünk és égnek emeltük a tekintetünket.

   - Régi vagy! - paskolta meg apu hátát a nővérem.

  - Tudod, hogy úgyse tudnánk megcsinálni. A mi családunk káoszra és kupira született - kontráztam mosolyogva.

 Anyu leporolgatta a morzsákat az abroszról, és felhajtotta a pöttyös bögréjéből a maradék Earl Grey teáját.

   - Nem kell listát írni, és az sem baj, ha néhány magazin bekeveredik a ruhák közé, de azért körülbelül tudjátok, hogy mit hová tesztek - simította el a kedélyeket. -  Otthon majd ne az ecseteim között keressétek  a bugyijaitokat!

 Végülis én kaptam vagy tízmillió kartondobozt, három bőröndöt és két kisebb kézipoggyászt azzal a feladattal, hogy a szobámból lehetőleg mindent, amit csak tudok, gyömöszöljek bele.

  Kinyitottam a faragott szekrényem ajtaján, és fájdalmasan felsóhajtottam. Először életemben sajnáltam, hogy nem hajtogattam össze a ruháimat, nem akasztottam fel a műanyag fogasokra őket, csak behánytam a szekrénybe mindent, "ahogy esik, úgy puffan"-logikával.

  Ráadásul a pólók, nadrágok, ingek és szoknyák olyan gyűrött állapotban kerültek elő, hogy tudtam, amint hazaérünk, beindíthatom a vasalót.

 Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a ruhakupacban, rég elveszettnek hitt pilótaszemcsi, félig kiürült karottás naptej, egy feltört agyag-malacpersely, legalább öt I♥London feliratú ajándéktárgy, néhány festékes tubus és még egy szamárfüles, megsárgult papírtú romantikus füzetregény is előkerült.

  Ezek után már nem igazán tudtam a rendezettségre törekedni, gépiesen hajigáltam a cuccokat a bőröndbe: körömlakkok a farmerek közt, noteszek a sminkek, mágnesfigurák a táskák mellett.

 Az íróasztalom kulcsos fiókjában egy boróka- és szerecsendió-illatú testápolóra bukkantam - már több mint két hónapja lejárt, de az illata még a régi volt. Felpattintottam a kupakját és mélyen beleszippantottam.

   Carlával és Paolával vettem, néhány héttel az  Angliába költözésem előtt, egy dm-ben. Vagy a plázában? Már nem is emlékszem rendesen. Csak válogattunk a termékek között, mindbe beleszagoltunk, és ez annyira megtetszett, hogy nem hagyhattam ott.

   - Hmm, mi ez az illat? Mézeskalácsot sütöttél? - kérdezte Geremia, mikor délután találkoztunk a Piazza delle Erbe-n, Verona főterén. Közel hajolt hozzám, és mélyen belenyomta az orrát a nyakamba.

   - Ez nem is mézeskalács! - ellenkeztem nevetve. A hozzám érő haja csiklandozta a bőrömet. - Ez boróka és szerecsendió-aroma, kérlek szépen.

   - És szerinted én egyáltalán láttam már valaha borókát? -érdeklődött vigyorogva. A borostája szúrta a nyakamat, de nem akartam eltolni.

  A szökőkút fehér káváján ültünk, a víz lustán csobogott mögöttünk. Néhány turista fényképezőgéppel mászkált, egy utcazenész a Caruso-t gitározta a templom mellett. Eredetileg azért mentünk ki a térre, mert Geremia szeretett volna fotózni, de eddig még elő se vette az oldalán lógó Nikonját.

   - Honnan tudhatnám, hogy miket láttál már? - mosolyogtam rá.

Mialatt megigazítottam a vízcseppes loboncomat, ő előhalászott egy szál Marlborót a farmerzsebéből. Az öngyújtója halkan pattant egyet, és a cigaretta máris vörösen parázslott.

   - Kicsit olyan, mint a varázslat - motyogtam megbabonázva meredve a szájából lógó cigire.

   - Varázslat? - tekintett rám értetlen szürkéskék szemekkel.

Lassan szívott bele a csikkbe, én pedig figyeltem, ahogy a vörös fényecske eltűnik, majd újra visszatér. Mikor kifújta a füstöt, az szellemként, sejtelmesen szürkén gomolygott tova a tér kövein.

   - Csak egy apró kattanás, és "élet" költözik a szálba - magyaráztam

  - Még sose beszélt senki ilyen költőien egy blázról - mosolygott rám csillogó szemekkel. - Írónak kellene menned, Nena! - karolta át a vállamat gyengéden.

 Nem, nem is gyengéden. A szorítása, a karja erős volt, és tudtam, hogy ha szükségem lett volna rá, akkor minden problémázás nélkül megvédett volna. Teljesen megbíztam benne, biztonságérzet öntött el, amikor megölelt vagy átkarolt - vagy akár csak rátette a tenyerét az enyémre.

   - Én nem lennék jó író. Az íróknak ragaszkodniuk kell a történetükhöz, logikusan fel kell építeniük a sztorit és összefüggően leírni a gondolataikat; én viszont egyikre se lennék képes. Csak meg tudom figyelni az apró dolgok csodáit.

 Ráhajtottam a fejem a vállára - a hosszú hajam beterítette az egész felsőtestét. Magamba szívtam a dohányos  illatát, a mosott ruhák, a napfény, a férfidezodor és még valami keverékét... azt a valamit, ami Geremiát Geremiává tette. Ő ezt szarkasztikusan valószínűleg hónaljszagként definiálta volna, és még ha igaza is volt, én mégsem éreztem büdösnek. Sőt.

  - Szóval azt mondod, a cigaretta is az élet egyik apró csodája? - nézett rá kétkedő, kiismerhetetlen vigyorral. - Azt hittem, az csak egy rákkeltő, káros szenvedély, amit te elvből kerülsz.

    - Az igaz is! De ettől még el kell ismerni, hogy ettől még elég nagy találmány, ha ennyien rászoktak - többek közt te is.

  Geremia a hajamat simogatta.

   - És te mégsem élsz ezzel a varázslattal - vigyorodott el.

A szál lustán füstölgött az ujjai között, mint egy dzsinn, ami most szabadult a palackból.

   - Nem, és nem is fogok - nevettem el magam. - Még emlékszek, amikor nyolcadikos koromban egy buliban megkínáltak cigivel, én pedig úgy benyeltem a füstöt, hogy annyira köhögni kezdtem, hogy majdnem megfulladtam - emlékeztem vissza. - Gáz!

 Geremia is elröhögte magát, aztán elgondolkodva oldalra fordította a fejét. Feljebb húztam a szám sarkát, kicsit lesütöttem a szempillámat, aztán közeledni kezdtem felé.

   - Állj! Maradj így! -  szakított félbe hirtelen. Meglepetten felkaptam a fejem és összehúztam a szemöldököm. - Mondom maradj...úgy! - nevetett fel.

 Kicipzározta a fényképezőgépe tartóját, aztán kicsit távolabb csúszott tőlem, és míg én visszarendeztem az arcvonásaimat, ő a lencsén állítgatott valamit. Majd kattintott, jó néhányszor. Az elkészült képeket visszanézve elégedetten mosolyodott el.

  - Na inkább ez a varászlatos... - jegyezte meg elmerengve.

Rám emelte a tekintetét, így az arcunk már csak néhány centire volt egymástól. Az én tekintetem - a fekete macskaszem - és az övé - a titokzatos, befagyott tó jegére emlékeztető - összekapcsolódott. Nem tudtam, hogy csak képzelődök-e vagy tényleg valóság-e ez az egész - a cserepes ajkai, a meleg bőre vagy a pamutingén keresztül is kitapintható egyenetlen szívverése...

   - Fúj, anya, nézd má', smárolnak! - kiabálta egy kisfiú.

Lezártam a testápoló kupakját, és eltettem  az egyik poggyász belső zsebébe.

 Folytattam a bepakolást, és közben végig a felszabadult emlékeken gondolkodtam. Most már gondolhattam rájuk, már nem tűntek annyira távolinak és elérhetetlennek, mint egy éve, mikor Angliába költöztünk. Akkor elzártam őket saját magam elől, mert tudtam, hogy csak szenvedtem volna, ha minden gondolatom ekörül forgott volna - úgy, hogy másnap nem láthattam  Geremiát.

  Felmerül a kérdés, hogy mi akkor együtt voltunk? Egy párt alkottunk? Nem. Szerelmesek voltunk? Nem tudom. Nekem már négy éve Geremia volt a legjobb barátom - és talán elmondhatom ,hogy neki is én voltam a legjobb barátja. Én tényleg ismertem az igazi Geremia Scanzanit.

  Sokan csak azt az arcát ismerik, ami kifelé mutat - a deszkás fiút, akinek a fényképezés az élete, aki ápolatlanul jóképű, de ez csak image, mert valójában kőgazdag és a legmárkásabb cuccokat hordja. És nem mellesleg, nem kell ráhajtania a lányokra, mert azok maguktól hullanak az ölébe.

 Persze ebben is van igazság. Tényleg nagyon pénzesek és tényleg tele van a gardróbja Burberry-ingekkel - de a külvilág azt nem tudja, hogy Gereimának mennyire fagyos a viszonya az állandó üzleti úton lévő apjával és a depresszióra hajlamos anyjával; hogy a saját házában rosszul érezte magát és hogy súlyos önértékelési problémákkal küszködik - talán azért, mert a szüleinek mindig is az üzlet vagy épp az anyja depije mindig fontosabb volt, mint a saját fiuk. Talán ezért szokott  rá a dohányzásra is, az alkoholra és a fűre.

 Az is igaz, hogy a lányok valóban maguktól ülnek az ölébe ezek a csajok, de ő semmibe nem nézi őket - csupán a szexre kellenek neki. Durván hangzik? Sajnálom. Ez az igazság.

  Geremia kiszámíthatatlan hangulatember. Egyik percben politikáról beszél, aztán minden átkötés nélkül az esti buliról, vagy a piálásról, vagy a filmekről. Egyik nap a világ legédesebb, a másik nap a legidiótább és szemetebb embereként viselkedik.

 És mégis van benne valami... amitől azt mondom, hogy nem lelketlen alak, nem érzéketlen - sőt! A leglelkizőbb és legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam.

 Igen. Éreztem - és még mindig érzek - iránta valamit. Mérhetetlenül szerettem ezt a bonyolult, megfejtésre váró fiút. De mi van, ha ez csak a barátságunk elmélyülése volt?

  És a legnagyobb kérdés... ő? P vajon szeretett engem? 

Paola szerint Geremia meg én kavartunk. Nem szeretem ezt a szót - mert bár tökéletesen kifejezi, ami történt közöttünk, mégis, nem romantikusabb azt latolgatni, hogy a csókjaink igazi érzelmekből táplálkoztak-e, vagy csak heves pillanatokból?

 Miért kellene mindent leegyszerűsíteni a kavarás fogalmára?