nyolcadik fejezet

na hát helló emberek! bocsánat bocsánat a késésért, az az igazság hogy egy hétig nem is voltam itthon. nem tudom, hogy lesznek fejezetek, mert a nyár hátralévő részét balatonon fogom tölteni. de majd megoldom valahogy igérem!!!:D na hát ez egy igencsak rövidke rész lett azt kell hogy mondjam. de hát muszáj beindulnia a sztorinak! a következő már tényleg érdekes lesz, komolyan mondom. viszont ahhoz kellenek kommentek :P mert már a héten fel akarom rakni. na hát zenét ehhez nem igazán tudok berakni de a következőhöz már leeeeeesz!!!!! xoxo
ui: köszönöm hogy ennyien followoltok! te jó ég úú♥

Nyolcadik fejezet

   - Találkoztál valami hírességgel? - kérdezte Martina, aki egy évvel fiatalabb nálam.

   - Nem, sajnos nem - csóváltam a fejem.

   - Miket láttál? Milyen exkluzív klubokban buliztál? - érdeklődött Nicoletta, aki velem egyidős, miközben az egyik lepattogzott fazékban megkavarta a rizottót.

   - Ne beszélgessetek, lányok! Dolgozzatok! Majd később csacsogtok! - szólt ránk erélyesen Rizzo néni. - Nena, kedvesem, segítenél felvágni a vargányát a ragúhoz? 

 Míg én egy éles konyhakéssel, ügyetlen mozdulatokkal a gombát aprítottam, addig a nagymamám a gőzölgő, aranysárga tésztát kimerte egy tálba. 

   - Nem ettél ilyen finomakat abban a chipsrágó Angliában, ugye? - nevetett rám cinkosan Roberta nagyi. Mosolygás közben az arca barázdái még mélyebbnek tűntek, de mégis vidám, életerős asszonynak látszott.

   - Épp erről beszélgettünk Giuliával, hogy milyen jó végre rendes kávét inni és finom ételeket enni - válaszoltam mosolyogva, miközben belesöpörtem a vágódeszkára aprított gombát a ragú alapanyagai, a hús és a fűszerek közé.

   - Egyszer se ettetek olasz tarttoriában? - hüledezett Martina.

Felnevettem. - Dehogynem, persze hogy ettünk, de azért mégiscsak az itthoni az igazi!

   - Ez nagy igazság, tesoro! - bólogatott Teresa, és ujjával felszántotta füstszínű haját.

 Egy darabig segédkezte ma konyhában, vágtam és aprítottam, tepsiket vettem elő és epret, málnát meg cseresznyét magoztam, mire Rizzo néni már elengedett, hogy csatlakozzam Carlához és Paolához.

   -Stefano dolgozószobájába ásták be magukat néhány órája, szerintem még mindig ott ücsörögnek, nehogy véletlenül csinálniuk kelljen valamit! - magyarázta a nénikém bosszúsan.

 Kiléptem a konyhából és elsétáltam a nagybátyám dolgozószobájához.

Mikor odaléptem a zöldre festett ajtó elé, tudtam, hogy bent vannak a barátnőim: már kintről hallottam Carla tipikus nyerítő röhögését és Paola leggyakrabban említett szavát, az "izé"-t. Lenyomtam a kilincset és meglepetésszerűen rontottam be a szobába:

   - Hahó, hahó, emberek!!

A lányok örömteljesen felkiáltottak és leugrottak zio Stefano antik íróasztaláról, ahol addig ültek.

   -Jesszuskám, most még hosszabb a hajad!

   - Nagyon leesápadtál!

   - Híztál?

   - Na jó, nem a nagyanyáim vagytok, a külsőm bírálását már egyszer végigjátszottam az öregekkel a konyhában - forgattam a szemeimet nevetve.

 Nagyon szorosan megöleltem mindkettejüket; beszívtam Carla szedres samponjának és Paola állandó pudingillatának aromáját, majd lehuppantam egy forgószékre az öreg iratszekrény mellett.

   - Zia Rizzo mondta, hogy nem akartok dolgozni! - néztem rájuk kuncogva..

   - Te jó ég, amint betettük a lábunkat ebbe a házba, mindenki ránk akart sózni valami melót - tájékoztatott Carla színpadiasan lerogyva az íróasztal szélére.

   - Mi meg  egy kis grissinivel bezárkóztunk ide, és jól is jártunk, mert a szekrény egyik polcán, a könyvek mögött egy egész sornyi grappát meg limonchellót meg rosét találtunk - kacagott Paola, miközben felemelte az egyik félig üres borosüveget bizonyítékul.

  - Szent szar, Stefano bácsinak micsoda titkos készletei vannak - nevetve a szám elé kaptam a kezem.

   - De ez nem baj, sőt! Legalább nem unatkoztunk - kuncogott Paola.

   - Hány üveggel ittatok meg?

   - Nem sokat, tényleg - szabadkozott Carla. - Csak ezt az egyet bontottuk meg félig.

   - Tartalékolunk estére - röhögte Paola.

Pörögtem a bőr forgószékkel és önfeledten nevettem. Milyen felszabadító is a saját nyelveden ökörségekről fecserészni a barátaiddal!

   - Szerintem éjjel már a felnőttek fogják megrohamozni a titkos készletet, ahogy az alkohol-fogyasztási sebességüket ismerem - nevetgéltem, ide-oda lökve magamat a recsegő fapadlón. - Egyébként meg látom egy szál grissinit se hagytatok nekem.

 Carla látszat-sajnálkozva széttárta a karjait. - Nagyon unatkoztunk, muszáj volt megennünk az egész csomagot - mutatott az összegyűrt, üres zacskóra, ami mellett csupán néhány morzsa árválkodott.

   - Egyébként meg ha korábban jöttél volna, maradt volna.

   - Nem tehetek róla, az öreglányok befogtak egy kis konyhai melóra, és egyesekkel ellentétben én nem tudtam elbújni a munka elől! - nevetgéltem.

   - Apropó konyha, mi lesz a menü? Mert csak az isteni illatokat érezzük, de nem tudjuk beazonosítani - szólt Paola gyomrát simogatva.

   - Én se tudom, csak azt, hogy legalább százhúsz féle kaját főznek - vontam meg a vállam. 

A néhány szobával arrébb helyezkedő konyhából tényleg mennyei szagok érződtek, bazsalikom, oregánó és azt hiszem kakukkfű volt az, amit tényleg fel is ismertem közülük.

 Carla csillogó szemekkel nézett rám.

   - Igyunk erre a remek estére és Nena barátnőnk végleges hazatérésére! - emelte fel a borosüveget.

   - Poharak híján a koccintás elmarad - tudósított Paola tréfásan.

   - Ugyan, lehet, hogy azt is rejteget Stefano bácsi a fiókjában, vagy az ódon kakukkosórában - viccelődtem.

 Meghúztam az üveget és továbbadtam Paolának. A rosé nem lehetett túl nagy alkoholtartalmú, mert az íze nekem inkább a szőlőszörpre emlékeztetett, mint  a borra. 

Mikor kiürült az üveg, visszadugtam a poros, megsárgult lapú könyvek mögé. Stefano bácsi úgysem fogja észrevenni ,hogy üres.

 Kitekintettem a maszatos ablakon, amelyet jópár éve nem takaríthattak le, mivel a repedezett kereten vastag, szürke porréteg ült. Az ég alkonyatból sötétbe váltott át, a domb mögötti rózsaszínes árnyalat kezdett levendula és ibolyakék színbe átváltani.
 A lugasok alatt rokonok tevékenykedtek, egyszerű mintázatú tányérokat pakoltak az asztal-sorra, pezsgők pukkanását hallottam tompán és általános nevetgélést és beszélgetést.
   - Szerintem lassan vacsora, nem megyünk ki? - ajánlottam.
   - De, persze, már teljesen elgémberedtem ebben a szobában - nyújtózkodott Carla.
Kisétáltunk a dohos, áporodott levegőjű dolgozószobából és a kijárat felé vettük az irány, azonban Rizzo néni utánunk kiabált.
   - Álljatok csak meg!
Egészen megszeppenve torpantunk meg, mint valami rajtakapott csínytevők. Beleleheltem a levegőbe, hátha nagyon borszagú a szám, és azt érezte meg a nagynéném - de nem volt vészes.
   - Hát most meg mi van? - meredt rám Paola fojtott hangon, amikor Rizzo nénikém ránk mutatott:
   - Itt maradjatok! - aztán sietős léptekkel visszaindult a konyhába. Néhány másodperc múlva erélyes mozdulatokkal, kezében gőzölgő tagliatelle-lel, rajta szaftos vargányaragúval tért vissza, majd az egészet belenyomta Carla kezébe, aki meglepetten nézett a nagynénémre.
   - Elkészültek az ételek! - jelentette be ünnepélyesen Rizzo. - Carla, te vidd ki az egyik asztalra ezt! - utasította a még mindig kicsit meglepett barátnőmet. - Paola, Nena, gyertek a konyhába és vigyétek ki a többi ennivalót!
 Engedelmesen követtük őt. Én a rizottós, sáfrányillatú fazekat kaptam, Paola pedig a minestrone-levessel teli tálat.
   - Vigyázz, forró! - figyelmeztette a nénikém. - Nehogy magatokra borítsátok!
Óvatos léptekkel somfordáltunk ki, vigyázva, hogy a gőzölgő ételek a tálakban maradjanak. Az udvaron a levegő lényegesebben hűvösebb volt, mint az izzasztóan forró konyhában. Az esti szellő összeborzolta a hajamat, és szörnyen idegesített, hogy nem igazíthattam meg, mivel két kézzel kellett markolnom a fazekat.
   - Melyik asztalra rakjam? - kérdezte Paola tanácstalanul. Az udvaron legalább öt nagyonn asztal volt elhelyezve.
   - Fogalmam sincs. A legközelebbire! - vonta memg a vállam.
   - Hú, te szent szar, ez tényleg rohadt meleg!! - szisszent fel a barátnőm, amikor a sietségben pár csepp a kezén landolt. Gyorsan letettük az innivalókat, majd én végre valahára helyére igazíthattam a fürtjeimet, Paola pedig a "leforrázott" hüvelykujját kezdte szopogatni.
 Mikor a vendégek észrevettek minket a nagy tálakkal, egyből odagyűltek körénk néhányan.
   - Ez már a vacsora? - kérdezte Ugo, a négyéves harmad-unokaöcsém.
  - Igen, de várjuk meg Rizzo nénit, majd ő megmondja, mikor ehetünk - feleltem mosolyogva.
   - Rizzo vén szatyor! - kiáltozta a kisfiú, mire akaratlanul is elnevettük magunkat Paolával.
   - Jaj, Ugo, ilyet nem szabad mondani - csitította mosolyogva Lisbetta, az  anyukája.
   - Megkeressük Carlát? - kérdezte Paola. Bólintottam és elindultunk egy másik asztal felé ahol láttuk elsuhanni a barátnőnk homokszín hajzuhatagát.
 Alig néhány szőlőlugast és egypár cédrusfát hagytunk el, mikor Paola zavartan megszólalt:
   - Én most, izé, asszem, most elmegyek...
Értetlenül meredtem rá, de nem válaszolt, csak irányt változtatott és elhúzta a csíkot.
Mielőtt utánafuthattam volna, egy ismerős, füstös hangot hallottam a hátam mögül:
    - Ciao, Pocahontas!
Csak egyvalaki köszön így az ismerőseim közül.
  Geremia Scanzani.