hetedik fejezet

krisztus a biciklin.... 18 követő??? muhahaha. amikor megnyitottam ezt a blogot, azt hittem összesen kábé 5 ember fogja olvasni, erre ennyien vagytok... hát ez több mint megtisztelő!:') komolyan mondom. nagyon köszönöm nektek, hogy olvassátok a történetemet, ez rengeteget jelent nekem és tényleg tök jól esik :D na mindegy, most befogom. jöjjön a fejezet, lassan beindulnak a dolgok! bocsánat, hogy ez nem annyira hosszú fejezet, de igazából kétfelé kellett választanom a fejit, mert egyben nagyon hosszú lett volna. és azért is, mert oylan semmilyen a vége. cupp :P xx mint mindig, most is kérek kommenteket :D

Hetedik fejezet

 Becsuktam a szobám ajtaját, majd törökülésben elhelyezkedtem az ágyamon az ablak felé fordulva. Csak mediterrán csempével kirakott háztetőket láttam, de most mégis gyönyörűnek találtam.

   - Annyira hiányoztál, Nena! - csacsogta Carla a telefonba. - Nagyon jó, hogy megint itthon vagy! Végre megölelhetlek meg élőben dumálhatunk és... jee! Tökre örülök, de tényleg!

 Elmosolyodtam.

   - Én is nagyon boldog vagyok! És... te jó ég, valahogy rossz embernek érzem magam, amiért nem voltam itt veletek egész évben, és nem tudtalak rendesen megvigasztalni, mikor szakítottatok Davidével, meg mikor a szülinapod volt, meg mikor... - sajnálkoztam, de Carla a szavamba vágott.

   - Ugyan már! Én se utaztam volna haza ilyen dolgok miatt. De mobilon legalább minden nap beszéltünk, és ez is valami.

   - Történt valami érdekes az elmúlt... két napban? - kérdeztem, visszaemlékezve az utolsó napra, amikor felhívtam őt Londonból.

   - Ó, semmi érdemleges. Mi itt - vagyis most már te is itt vagy -, na mindegy, szóval csak élvezzük a szünetet, eljárkálunk ide-oda, de alapjában nem sok dolog történik. Szabadság van és kész - válaszolt nevetve a vonal másik feléről. Sejtettem, hogy közben a vállát vonogatta hevesen, amitől a válláig érő barnásszőke haja ide-oda hullámzott.

 Apa kiáltozását hallottam: - Nena, megjött a pizza!

  Sóhajtottam. - Most le kell tennem, Carla. De figyelj, nincs kedved eljönni este zia Rizzo villájába Paolával? Valami vacsorát tartanak az érkezésünkre - vetettem fel az ötletet.

   - Megyünk, persze, Rizzo nénikéd már tegnap meghívott minket!

   - Tényleg? - hitetlenkedtem. - Ez jó...sőt, nagyon jó! Akkor Paola is jön, meg mittudomén, hívj még... akit... akarsz - haraptam el a mondat végét. A takaróm kiálló cérnáját húzogattam, tekertem fel az ujjamra zavartan, habár tudtam, hogy senki se lát.

   - Akit akarok - ismételte sokatmondóan.

   - Ühm...igen - motyogtam. - De most megyek kajálni. Szia..

   - Találkozunk este! Na ciao - nyomta ki a telefont.

Vajon tudta, hogy Geremiára céloztam? Igen, persze hogy tudta. De vajon tényleg akarom, hogy eljöjjön? Az előző napi kávézós beszélgetésre gondoltam Giuliával - lehet, hogy mégse akarok találkozni vele? Persze nagyon hiányzik és látni akarom. De mit mondanék neki?

 Elűztem ezeket a hülye gondolatokat az agyamból. Úgy viselkedtem, mint egy tizennégy éves kislány az első randija előtt (pedig ez nem is randi! - kiabáltam magamban).

 Kimentem a konyhába, ahol a nedves poharaktól körkörös mintázatú asztal mellett már ott ült a család, és mindenki nagy élvezettel ette a pizzát a kartondobozból.

   - Kivel beszéltél? - kérdezte anya, miközben felnyitotta az én dobozom tetejét. Olvasztott sajt és zöldfűszerek illata gőzölgött az orromba.

   - Formaggiót rendeltem, mert tudom, hogy az a kedvenced! - tájékoztatott a nővérem.
Mosolyogtam és leültem a székemre. Természetesen csak az enyémnek rövidebb az egyik lába, mint a másik, úgyhogy egy kicsit billegtem rajta.

   - Köszönöm, egy istennő vagy! - nevettem rá, és kiemeltem egy nyúlós, vékony szeletet a dobozból. - Carlával telefonáltam - feleltem anya kérdésére. - Őt meg Paolát is meghívta Rizzo néni az esti vacsira - tájékoztattam a többieket.

    - Nahát, úgy tűnik, igazán nagyszabású partira készülnek - kacagott apa. Nagyot harapott a tenger gyümölcsei pizzájából. Összeborzongtam, én valahogy sose bírtam volna polipot enni, nem igazán értettem, mit élvez rajta.

   - Marillát is elhívta - mondta Giulia. Marilla az ő legjobb barátnője volt. - Szerintem a fontosabb ismerősök mind ott lesznek - tekintett rám sokatmondóan.

 Tehát Geremia is - tudatosult bennem.

 Visszafordultam a pizzámhoz, és csak rágtam, haraptam gépiesen.


Este fél nyolc körül ismét beszálltunk a Fiatba, hogy a város északi szőlőhegyén fekvő nagynéném és nagybátyám villájába hajtsunk.
 A villa a domb oldalán helyezkedett el, körülötte szőlőlugasok és néhány méteres cédrus. A ház maga körülbelül az 1860-as években épült. A repedező, itt-ott omladozó okkersárga falakról látszott, hogy azóta nem sokszor voltak kifestve.
 Hatalmas balkonok, zsalugáterek és faragott ablakok emelték a hangulatot. 
Mikor behajtottunk az aprókavicsos úton, már hallottuk az emberek zsibongását, a magnóból bömbölő muzsikát és láttuk, hogy sokan sürgölődnek a kertben felállított műanyag asztalok körül. Néhányan húst sütöttek a grillrácson, bennük apa testvéreit, Adamót és Vittoriót ismertem fel.
   - Ciao, ciao, megjöttek a világutazók!
 Adamo hatalmas karjai szinte beterítettek, amikor megölelt.
Apa természetesen egyből beállt a fivérei mellé, és egy húslapátot vett a kezébe. Míg anya a másod-unokatestvérével, Chiarával csacsogott, addig mi Giuliával elindultunk a ház felé.
   - Ha látod Marillát valahol, akkor szólj! - mondta.
Bólogattam.
 A ház oldalában lévő piszkos ablak üvegében megnéztem magam.
Elsimítottam a virágos miniszoknyám ráncait, és megigazítottam a törtfehér, spagettipántos topomat. Beletúrtam a hajamba, miközben arra gondoltam, hogy ha az orrom nem lenne ennyire szétterülő és lapos, és a csípőm is valamivel keskenyebb lenne, akkor elmondhatnám magamról, hogy jó nő vagyok.
 Annyira elmerültem saját magam bámulásában,  hogy rendesen megijedtem, amikor valaki bentről odanyomta az orrát az ablaküveghez. Felsikoltottam és hirtelen hátraléptem a, aminek következtében megbotlottam egy kőben a telitalpú szandálommal, és csak kicsi híján nem borultam fel.
 Az alak - akiben csak akkor ismertem fel Paolát -, kinevetett.
Leporoltam magam és fejemet csóválva elnevettem magam, majd mikor Carla is felbukkant Paola feje mögött, és mindketten befelé hívtak, elindultam a bejárat felé.
  Amikor beléptem a tágas lakásba, akaratlanul is elámultam: a falon antik festmények, itt-ott gyönyörű kerámiák, hatalmas ablakok, amelyeken keresztül elém tárult a koraesti napfényben úszó szemközti tér.
  Néhány nagynéni és pár unokatestvér sürgölődött a házban, tálakat cipeltek ide-oda, olyasmiket kiáltozva egymásnak, hogy: "Annalisa, idehoznád a spagettit?" 
 Rizzo néni rengő lépésekkel sietett felém a régi, virágmintás szőnyegen át.
   - Nena, Nena, fiore! - szorított hatalmas melléhez nagyhangú nénikém. Vaskos karjai olívaolajtól illatoztak, fekete loboncába pedig egy kis darab majoránna-levél akadt.
   - Köszönjük ezt az estét, zia Rizzo!  - hadartam lelkesen. - Igazán kitettél magadért!
   - Még el se kezdődött a vacsora! - legyintett nevetve. - Gyere be a konyhába és mesélj egy kicsit! Épp felraktam főlni a pastát, nem szakadhatok el, ezekre a bakfisokra meg nem bízhatom - utalt a tizenéves unokatestvéreimre.
   - Remélem nem költötted az összes pénzed erre a vacsira - jegyeztem meg mosolyogva, miközben követtem őt a hatalmas konyhába.
 Mikor beléptünk, öt sürgölődő rokonomat láttam bent: Martinát és Nicolettát, anyai ágról való unokatestvéreimet, Luisát, aki apai ágról a nagynéném, valamint apai Roberta nagyit és Teresa keresztanyámat.
 Unokatestvéreim a  karcos asztalon zöldségeket, hagymát és paradicsomot aprítottak egy cseréptálba, nagymamám a pesto-szószt kevergette, Teresa pedig étcsokoládét darabolt a mascarpone mellé. Ahogy beléptem, minden szem felém tekintett.
   - Jaj, Nena! Kicsikém! - ölelt meg Roberta nagyi. 
Teresa és a lányok is odasereglettek körém és átkaroltak, kóstolót adtak a főlő ételekből, és olyan emberekről pletykáltak, akiket nem is ismertem.