késés

sziasztok lányok!


amint azt gondolom ti is észrevettétek,az utóbbi néhány hétben nem volt fejezet. ennek az az oka, hogy most a balatonon vagyok, és csak a szomszéd utcából tudok wifit lopni. nem tudom, hogy mikor fogunk hazamenni, de amint otthon leszek, jövök a következő fejezettel. lehet hogy két hét múlva, de az is lehet hogy később. mindenesetre remélem, hogy nem pártoltok el tőlem, és fogjátok olvasni a történetemet.

sok sok puszi: Zoey

kilencedik fejezet

helló emberek. most viszonylag hamar jön a fejezet. nem tudom hogy mikor lesz a következő, mert most két hétig biztosan balatonon leszek, és nem hinném hogy túl gyakran kerülnék majd gépközelbe. na mindegy majd igyekszek feltölteni nem tudom hogy. hát remélem sikerült eltalálnom a hangulatot, igazából nem igazán tudtam hogy milyen zene illene ehhez a fejezethez... de azért remélem tetszik stb ja ezt már leírtam egyszer bocsi nem vagyok magamnál. ez is kicsit rövid lett mert  megint kétfelé szedtem a fejezetet hogy ne legyen annyira hosszú (és hogy legyen mit várni). most nagyobb szükségem van a kommentekre mint eddig bármikor. (a vége elég függő, mert a kövi fejezet egy visszagondolással kezdődik) xo

Kilencedik fejezet

 Olyan természetességgel támasztotta a hátát egy karónak, melyen csavaros szőlőinda futott fel, hogy szinte a kert részének tűnt. Haja kócosan meredezett, a szeme alatt karikák húzódtak, és a borostája is kiserkenőben volt. Kockás, laza ingén gyűrődések futottak, a farmerja oldalzsebére pedig valami fekete koszfolt ragadt.

   - Szia...Geremia - hebegtem.

Szinta betegesen túrtam fel a hajam az  ujjammal, és igyekeztem olyan irányba fordítani a fejem, ahol az orrom nem tűnt annyira szétterülőnek. - Nem is tudtam, hogy itt vagy.

   - Én se tudtam, hogy te itt vagy. Nem is láttam senkit, csak szőrös nagybácsikat, akik befogtak a székek pakolásába - vakarta meg a szemöldökét.

 A keze erős volt és férfias, izmos de nem olyan kigyúrt. Megborzongtam és összefontam a karomat a mellkasom előtt. Hirtelen mindent úgy láttam, mintha nem a saját, hanem egy kívülálló szemével figyelném magunkat.

   - Úgy látom a családom minden vendéget melóztat - jegyeztem meg, és gondolatban gratuláltam önmagamnak, hogy egyáltalán meg bírtam szólalni

 Geremia elmosolyodott és kicsit kivillantotta a fogait.

    - Áh, én bírtam! Stefano bácsikád hatalmas forma, minden helyrepakolt szék után rám tukmált egy felest - röhögte.

   - Az az ember rejtett alkoholista - nevettem fel. - Carla meg Paola titkos piakészletet találtak a szekrényében.

  Meglepetten felröhögött. - Azta, én is kérek!

Mosolyogtam és lejjebb húzkodtam a miniszoknyámat, természetesen Geremia tekintete egyből a combomra szegeződött, amitől egyre jobban zavarba jöttem és teljesen elpirultam.

 Egy recés szőlőlevél erezetét kezdtem el vizsgálni, amikor megköszörülte a cigarettától karcos torkát. Rám emelte a tekintetét, és mikor a szemébe néztem, automatikusan megkapaszkodtam a szőlőágban. Jégszürke pupillájába egy kis nefelejcskék árnyalat vegyült, és olyan érzésem támadt, mintha belelátna a lelkem mélyébe. 

  Annyira sablonosnak és közhelyesnek éreztem az egész szituációt, hogy muszáj voltam mondani valamit - de mielőtt megszólalhattam volna, ő kezdett el a rekedtes hangján beszélni.

   - Látom Nena, olyan menő angol díva lett belőled, hogy a magamfajta lepukkant alakokat már meg se öleled - a hangja gunyorosan csengett, de gyűrött arcán egy kósza mosoly játszott.

  Zavartan közelebb léptem.

   - Nem, dehogyis. Sajnálom, én csak tökre... meg vagyok... nem is tudom... - motyogtam.

   - Hát nem mondom, bennem is valami ilyesmi van - bólogatott megértően. - Szinte el se hiszem, hogy megint 3D-ben látlak!

 Elnevettem magam, de közben valamiért sírni lett volna kedvem, és éreztem, hogy a torkom furán szorulni kezd, és feszül az arcom, úgyhogy gyorsan vidámabb dolgokra gondoltam (éppenséggel kajára, mert az terelte el a figyelmem).

 Megadóan kitártam a karjaimat, ő pedig egyszerű mozdulattal magához húzott és megölelt. 

Éreztem a szívének minden egyes dobbanását, és hallottam, ahogy beleszippant a hajamba. Elmosolyodtam és magamhoz szorítottam. Belefúrtam a fejem a vállába, miközben magamba szívtam a füstös cigaretta-illatot, a pamuting öblítőjének és a dezodorjának aromáját, ami halvány grappa-szaggal és valami megnyugtató, csak rá jellemző illattal párosult.

  Szinte el sem hittem, hogy ő az... annyira hihetetlenül hiányzott, csak most tűnt fel igazán. Nem akartam kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy akkor egész biztosan kifolytak volna a könnyeim, amiket a szemhéjam alatt visszatartottam.

 Egy szellőtől a szőlőlevelek zizegni kezdtek körülöttünk és a hajam is összeborzolódott, de most valahogy nem érdekelt, nem akartam helyreigazítani, mert az azt jelentette volna, hogy el kell engednem Geremiát.

 Éreztem a kezeit a derekam körül, és ez annyira megnyugtatott, hogy komolyan átfutott az agyamon, hogy bárcsak örökre így maradhatnék, amíg meg nem halok. Aztán az a gondolat is beékelődött a többi képzelgés közé, hogy talán... vagy inkább biztosan... de már nem csak barátságot érzek iránta.

  Nem tudom, mennyi időt töltöttünk így, egymást ölelve, de amikor elengedett, úgy éreztem, kicsit elzsibbadt a nyakam - viszont egyáltalán nem bántam.

 Mosolyogva a vállára tekintettem, ahová előbb a fejemet helyeztem, és meglepetten láttam, hogy a piros kockás ingére rákenődött a fekete folyós szemhéjtusom. Sietősen megtöröltem a szemem, és csak az ujjamra tapadt könnycseppekből jöttem rá, hogy mégse sikerült visszatartanom a könnyeimet.

 Basszus. Egy zsepi után tapogattam a szoknyámat, de természetesen nem volt nálam. Eszméletlenül zavarba jöttem, és volt egy olyan megérzésem, hogy nem nézek ki valami bombázónak elfolyt szemfestékkel meg könnyektől maszatos arccal (és egész biztos voltam benne, hogy az orrom is kipirosodott... hol egy tégla, hadd csapjam fejbe magam).

 Geremia aggódva figyelt : - Minden rendben?

   - Ih-igeen - törölgettem a szememet. Elmosolyodott és előkotort egy gyűrött, füstszagú zsebkendőt a farmeréből, majd átnyújtotta.

   - Na, miattam aztán tényleg nem kell picsogni, egyáltalán nem éri meg! - simított végig a hátamon.

 Elcsukló hanggal felnevettem, és kifújtam az orromat. - Jaj, Geremia... nem is tudod, mennyire... hogy nagyon hiányoztál, és én csak ezért... - motyogtam.

 Minek fog most gondolni? Minek kell ilyen gyerekesen viselkednem? - ostoroztam magam.

   - Nyugi, Nena, nyugodj meg, minden rendben van, semmi gond nincsen, itthon vagy, mindenki itt van, semmi probléma - nyugtatgatott rekedtes hangján.

   - Tudom, és egy komplett idiótának érzem most magam, és a sminkem is tropára ment, hogy a hajamról már ne is beszéljünk...!  - sóhajtottam lemondóan.

 A száz méterre tőlünk álldogáló rokonaim ricsaját hallgattam, valamelyik férfi (valószínűleg apa fivéreinek egyike) épp egy hangosat káromkodott, amire hangosan felnevettek. Az ételektől fűszerszagot hozott a szél, a mellettünk álló lugasról pedig éretlen, apró, zöld szőlőszemek fanyar illatát.

   - Szerintem a hajad tökéletes a maga szénaboglya-nemében - bókolt gúnyosan, de valahogy mégis szeretetteljesen. - A sminked pedig... hát... - tekintett rám szemtelen vigyorral - ... nos, idén úgyis az alternatív, művészi extrémség a divat... de Lady Gagának is biztos bejönne!

 Nevetve oldalba löktem, miközben a tenyeremet az arcom elé kaptam.

   - Ennyire szörnyű?

Csak vigyorgott. 

   - Tehát igen - állapítottam meg fancsali mosollyal. - Ráadásul sötét van és még így is látszik - böktem a sötétcián égbolton ülő halovány holdra.

   - Az a baj veled, Nena, hogy túl sokat pörgeted az agyad a kinézeteden! Többet kellene a belső értékekre gondolni, mint a külsőkre - oktatott ki nevetve.

   - Ó, persze, hogy aztán majd a magadfajta fiúk a "csúnya" szó összes szinonímájával illessenek - forgattam a szemem.

   - Mert persze ha meglát valaki egyből a "csúnya" szó jut eszébe, ha rád néz - ráncolta a szemöldökét. Szerintem Geremiának pont jó a szemöldöke. Se nem túl szerteágazó, mint a nagyapámnak, de nem is olyan szépen ápolt, gyantázott, mint a homokosoknak vagy a férfimodelleknek. - Egyébként meg.. a magamfajta fúk?

   - Igen.

   - Miért, milyenek a magamfajta fiúk? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.

Beletúrtam a hajamba.

   - Nem is tudom... mindenre olyan gunyorosan tekintenek, mindenre van valami megjegyzésük, sosincsenek igazán megelégedve.

 Láthatólag kicsit sértődötten felhúzta az orrát.

    - Te komolyan ilyennek ismertél meg? - tette fel. - Szerinted én nem tudok elégedett lenni? Sose láttál még boldognak?

 A hangja értetlennek és meglepettnek hangzott, szürkéskék szemei pedig elkomolyodtak. Látszott, hogy nem esett jól neki, amit a "maga fajta fiúkról" mondtam. Bűntudatosan néztem a szemébe. Ismertem már annyira, hogy tudom, nagyon könnyen felveszi ezeket az egyébként nem rosszindulatú megjegyzéseket.

 Visszagondoltam a tavalyra, amikor igazán egymásra találtunk...

nyolcadik fejezet

na hát helló emberek! bocsánat bocsánat a késésért, az az igazság hogy egy hétig nem is voltam itthon. nem tudom, hogy lesznek fejezetek, mert a nyár hátralévő részét balatonon fogom tölteni. de majd megoldom valahogy igérem!!!:D na hát ez egy igencsak rövidke rész lett azt kell hogy mondjam. de hát muszáj beindulnia a sztorinak! a következő már tényleg érdekes lesz, komolyan mondom. viszont ahhoz kellenek kommentek :P mert már a héten fel akarom rakni. na hát zenét ehhez nem igazán tudok berakni de a következőhöz már leeeeeesz!!!!! xoxo
ui: köszönöm hogy ennyien followoltok! te jó ég úú♥

Nyolcadik fejezet

   - Találkoztál valami hírességgel? - kérdezte Martina, aki egy évvel fiatalabb nálam.

   - Nem, sajnos nem - csóváltam a fejem.

   - Miket láttál? Milyen exkluzív klubokban buliztál? - érdeklődött Nicoletta, aki velem egyidős, miközben az egyik lepattogzott fazékban megkavarta a rizottót.

   - Ne beszélgessetek, lányok! Dolgozzatok! Majd később csacsogtok! - szólt ránk erélyesen Rizzo néni. - Nena, kedvesem, segítenél felvágni a vargányát a ragúhoz? 

 Míg én egy éles konyhakéssel, ügyetlen mozdulatokkal a gombát aprítottam, addig a nagymamám a gőzölgő, aranysárga tésztát kimerte egy tálba. 

   - Nem ettél ilyen finomakat abban a chipsrágó Angliában, ugye? - nevetett rám cinkosan Roberta nagyi. Mosolygás közben az arca barázdái még mélyebbnek tűntek, de mégis vidám, életerős asszonynak látszott.

   - Épp erről beszélgettünk Giuliával, hogy milyen jó végre rendes kávét inni és finom ételeket enni - válaszoltam mosolyogva, miközben belesöpörtem a vágódeszkára aprított gombát a ragú alapanyagai, a hús és a fűszerek közé.

   - Egyszer se ettetek olasz tarttoriában? - hüledezett Martina.

Felnevettem. - Dehogynem, persze hogy ettünk, de azért mégiscsak az itthoni az igazi!

   - Ez nagy igazság, tesoro! - bólogatott Teresa, és ujjával felszántotta füstszínű haját.

 Egy darabig segédkezte ma konyhában, vágtam és aprítottam, tepsiket vettem elő és epret, málnát meg cseresznyét magoztam, mire Rizzo néni már elengedett, hogy csatlakozzam Carlához és Paolához.

   -Stefano dolgozószobájába ásták be magukat néhány órája, szerintem még mindig ott ücsörögnek, nehogy véletlenül csinálniuk kelljen valamit! - magyarázta a nénikém bosszúsan.

 Kiléptem a konyhából és elsétáltam a nagybátyám dolgozószobájához.

Mikor odaléptem a zöldre festett ajtó elé, tudtam, hogy bent vannak a barátnőim: már kintről hallottam Carla tipikus nyerítő röhögését és Paola leggyakrabban említett szavát, az "izé"-t. Lenyomtam a kilincset és meglepetésszerűen rontottam be a szobába:

   - Hahó, hahó, emberek!!

A lányok örömteljesen felkiáltottak és leugrottak zio Stefano antik íróasztaláról, ahol addig ültek.

   -Jesszuskám, most még hosszabb a hajad!

   - Nagyon leesápadtál!

   - Híztál?

   - Na jó, nem a nagyanyáim vagytok, a külsőm bírálását már egyszer végigjátszottam az öregekkel a konyhában - forgattam a szemeimet nevetve.

 Nagyon szorosan megöleltem mindkettejüket; beszívtam Carla szedres samponjának és Paola állandó pudingillatának aromáját, majd lehuppantam egy forgószékre az öreg iratszekrény mellett.

   - Zia Rizzo mondta, hogy nem akartok dolgozni! - néztem rájuk kuncogva..

   - Te jó ég, amint betettük a lábunkat ebbe a házba, mindenki ránk akart sózni valami melót - tájékoztatott Carla színpadiasan lerogyva az íróasztal szélére.

   - Mi meg  egy kis grissinivel bezárkóztunk ide, és jól is jártunk, mert a szekrény egyik polcán, a könyvek mögött egy egész sornyi grappát meg limonchellót meg rosét találtunk - kacagott Paola, miközben felemelte az egyik félig üres borosüveget bizonyítékul.

  - Szent szar, Stefano bácsinak micsoda titkos készletei vannak - nevetve a szám elé kaptam a kezem.

   - De ez nem baj, sőt! Legalább nem unatkoztunk - kuncogott Paola.

   - Hány üveggel ittatok meg?

   - Nem sokat, tényleg - szabadkozott Carla. - Csak ezt az egyet bontottuk meg félig.

   - Tartalékolunk estére - röhögte Paola.

Pörögtem a bőr forgószékkel és önfeledten nevettem. Milyen felszabadító is a saját nyelveden ökörségekről fecserészni a barátaiddal!

   - Szerintem éjjel már a felnőttek fogják megrohamozni a titkos készletet, ahogy az alkohol-fogyasztási sebességüket ismerem - nevetgéltem, ide-oda lökve magamat a recsegő fapadlón. - Egyébként meg látom egy szál grissinit se hagytatok nekem.

 Carla látszat-sajnálkozva széttárta a karjait. - Nagyon unatkoztunk, muszáj volt megennünk az egész csomagot - mutatott az összegyűrt, üres zacskóra, ami mellett csupán néhány morzsa árválkodott.

   - Egyébként meg ha korábban jöttél volna, maradt volna.

   - Nem tehetek róla, az öreglányok befogtak egy kis konyhai melóra, és egyesekkel ellentétben én nem tudtam elbújni a munka elől! - nevetgéltem.

   - Apropó konyha, mi lesz a menü? Mert csak az isteni illatokat érezzük, de nem tudjuk beazonosítani - szólt Paola gyomrát simogatva.

   - Én se tudom, csak azt, hogy legalább százhúsz féle kaját főznek - vontam meg a vállam. 

A néhány szobával arrébb helyezkedő konyhából tényleg mennyei szagok érződtek, bazsalikom, oregánó és azt hiszem kakukkfű volt az, amit tényleg fel is ismertem közülük.

 Carla csillogó szemekkel nézett rám.

   - Igyunk erre a remek estére és Nena barátnőnk végleges hazatérésére! - emelte fel a borosüveget.

   - Poharak híján a koccintás elmarad - tudósított Paola tréfásan.

   - Ugyan, lehet, hogy azt is rejteget Stefano bácsi a fiókjában, vagy az ódon kakukkosórában - viccelődtem.

 Meghúztam az üveget és továbbadtam Paolának. A rosé nem lehetett túl nagy alkoholtartalmú, mert az íze nekem inkább a szőlőszörpre emlékeztetett, mint  a borra. 

Mikor kiürült az üveg, visszadugtam a poros, megsárgult lapú könyvek mögé. Stefano bácsi úgysem fogja észrevenni ,hogy üres.

 Kitekintettem a maszatos ablakon, amelyet jópár éve nem takaríthattak le, mivel a repedezett kereten vastag, szürke porréteg ült. Az ég alkonyatból sötétbe váltott át, a domb mögötti rózsaszínes árnyalat kezdett levendula és ibolyakék színbe átváltani.
 A lugasok alatt rokonok tevékenykedtek, egyszerű mintázatú tányérokat pakoltak az asztal-sorra, pezsgők pukkanását hallottam tompán és általános nevetgélést és beszélgetést.
   - Szerintem lassan vacsora, nem megyünk ki? - ajánlottam.
   - De, persze, már teljesen elgémberedtem ebben a szobában - nyújtózkodott Carla.
Kisétáltunk a dohos, áporodott levegőjű dolgozószobából és a kijárat felé vettük az irány, azonban Rizzo néni utánunk kiabált.
   - Álljatok csak meg!
Egészen megszeppenve torpantunk meg, mint valami rajtakapott csínytevők. Beleleheltem a levegőbe, hátha nagyon borszagú a szám, és azt érezte meg a nagynéném - de nem volt vészes.
   - Hát most meg mi van? - meredt rám Paola fojtott hangon, amikor Rizzo nénikém ránk mutatott:
   - Itt maradjatok! - aztán sietős léptekkel visszaindult a konyhába. Néhány másodperc múlva erélyes mozdulatokkal, kezében gőzölgő tagliatelle-lel, rajta szaftos vargányaragúval tért vissza, majd az egészet belenyomta Carla kezébe, aki meglepetten nézett a nagynénémre.
   - Elkészültek az ételek! - jelentette be ünnepélyesen Rizzo. - Carla, te vidd ki az egyik asztalra ezt! - utasította a még mindig kicsit meglepett barátnőmet. - Paola, Nena, gyertek a konyhába és vigyétek ki a többi ennivalót!
 Engedelmesen követtük őt. Én a rizottós, sáfrányillatú fazekat kaptam, Paola pedig a minestrone-levessel teli tálat.
   - Vigyázz, forró! - figyelmeztette a nénikém. - Nehogy magatokra borítsátok!
Óvatos léptekkel somfordáltunk ki, vigyázva, hogy a gőzölgő ételek a tálakban maradjanak. Az udvaron a levegő lényegesebben hűvösebb volt, mint az izzasztóan forró konyhában. Az esti szellő összeborzolta a hajamat, és szörnyen idegesített, hogy nem igazíthattam meg, mivel két kézzel kellett markolnom a fazekat.
   - Melyik asztalra rakjam? - kérdezte Paola tanácstalanul. Az udvaron legalább öt nagyonn asztal volt elhelyezve.
   - Fogalmam sincs. A legközelebbire! - vonta memg a vállam.
   - Hú, te szent szar, ez tényleg rohadt meleg!! - szisszent fel a barátnőm, amikor a sietségben pár csepp a kezén landolt. Gyorsan letettük az innivalókat, majd én végre valahára helyére igazíthattam a fürtjeimet, Paola pedig a "leforrázott" hüvelykujját kezdte szopogatni.
 Mikor a vendégek észrevettek minket a nagy tálakkal, egyből odagyűltek körénk néhányan.
   - Ez már a vacsora? - kérdezte Ugo, a négyéves harmad-unokaöcsém.
  - Igen, de várjuk meg Rizzo nénit, majd ő megmondja, mikor ehetünk - feleltem mosolyogva.
   - Rizzo vén szatyor! - kiáltozta a kisfiú, mire akaratlanul is elnevettük magunkat Paolával.
   - Jaj, Ugo, ilyet nem szabad mondani - csitította mosolyogva Lisbetta, az  anyukája.
   - Megkeressük Carlát? - kérdezte Paola. Bólintottam és elindultunk egy másik asztal felé ahol láttuk elsuhanni a barátnőnk homokszín hajzuhatagát.
 Alig néhány szőlőlugast és egypár cédrusfát hagytunk el, mikor Paola zavartan megszólalt:
   - Én most, izé, asszem, most elmegyek...
Értetlenül meredtem rá, de nem válaszolt, csak irányt változtatott és elhúzta a csíkot.
Mielőtt utánafuthattam volna, egy ismerős, füstös hangot hallottam a hátam mögül:
    - Ciao, Pocahontas!
Csak egyvalaki köszön így az ismerőseim közül.
  Geremia Scanzani.